Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Madari Dániel: Az NSZK ellenzéki pártjainak (CDU, CSU) külpolitikai nézetei és tervei
és Németország-politikánkat a jövőben erőteljesebben kell a nyugat-európai integrációs politikával kölcsönhatásban szemlélni.”-5 Strauss kíméletlen stílusában, kertelés nélkül feltárja az Egyesült Államok és Nyu- gat-Európa kapcsolatainak problémáit, és a kiutat az NSZK és Nyugat-Európa korszerű felfegyverzésében jelöli meg. Utal Kissinger 1973. áprilisi beszédére, amely körvonalazta az Egyesült Államok új atlanti doktrínáját, majd így folytatja: „Mint e problematika jó ismerőjének, a szövetségi kormánynak már előre tudni kellett volna — amit a kormány nem látott, vagy nem akarja elismerni, hogy látott—, hogy az amerikaiak Európához való viszonyának alakulása és az atlanti együttműködés újjáélesztése témakörében három egymással összefüggő probléma létezik, amelyek közül egyet sem lehet önkényesen kizárni. Ezek: a valutaprobléma, a kereskedelmi probléma és a védelmi probléma. Az Egyesült Államok már nem hajlandó egyetérteni azzal, hogy a védelem fő terhe az ő vállain nyugszik, míg az európaiak hatalmas kereskedelmi riválisok, veszélyes ellenfelei az Egvesült Államok valutájának, azaz gazdasági óriásokká váltak a katonai törpék státusában.”16 Strauss kifejti, hogy Brandt nem volt hajlandó a három problémát egységként kezelni, hanem azt akarta, hogy először az Egyesült Államok szilárdítsa meg valutáját. Az Egyesült Államok viszont a védelmi erőfeszítésekhez való hozzájárulás nélkül nem hozhatja rendbe fizetési mérlegét, ami a dollár megszilárdításának fő feltétele. Az Egyesült Államok követeléseire nagy „zenebona” volt az európai válasz: Európa leendő nagyhatalom, az Egyesült Államoknak ezt figyelembe kell venni. Azután jött 1973 ősze, az olajválság és az európai nagyhatalomról kiderült, hogy „jól táplált, kényelmes, de impotens törpék”, akiknek nem volt más válaszuk az eseményekre, mint az, hogy lezárták kikötőiket és légiterüket a közel-keleti háború idején az amerikaiak előtt. Ezért az amerikaiak 1973 őszén „feladták azt az elképzelést, hogy az európaiak a közös felelősségben partnerek lehetnek. Tudom, hogy ez néhányuknak megdöbbentően hangzik és megrázkódtatást jelent, de higgyék el nekem, hogy ez a véleményem nem ellenőrizetlen”.17 Összegezve: a nyugat-európai integrációval kapcsolatos programok az alábbi fő jellegzetességeket mutatják: — A gazdasági és pénzügyi integrációval szemben a politikai integráció elsődlegességét hangsúlyozzák. Ennek nyilvánvalóan az az oka, hogy a válságjelenségek a nyugateurópai országokat nacionalista lépésekre ösztönözték, és ezzel szemben az integrációs szervek tehetetlennek bizonyultak. Ebben a fejezetben és a keleti politikával foglalkozó részben is ldtűnik az állásfoglalásokból, hogy a politikai integráció elsődlegességének hangsúlyozása a szocialista országok manőverezési lehetőségeit is csökkenteni akarja; a közös politikai döntésekkel megakadályozható ugyanis, hogy a szocialista országok a gazdasági, tudományos és kereskedelmi együttműködésben versenyeztessék egymással a nyugat-európai országokat. A megoldást tehát a nemzeti szuverenitás korlátozására alkalmas és képes politikai apparátus kiépítésében látják. — Nem nyíltan kimondva, de jelentkezik az NSZK hegemónia-igénye. Nemcsak az utal erre, hogy Strauss szerint az „NSZK kezében Európa sorsa”, vagy az a kijelentés, hogy „a többi nyugat-európai országot az egységhez. . . kell vehetnünk", hanem a CDU 78
