Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Kulcsár Péter: A helsinki záróokmány és a nemzetközi kapcsolatok normái
zepe óta idegenkedtek az általános, egyetemes biztonság intézményesítésétől, minden ilyen célú szerződéses kötelezettségvállalástól. Ha voltak is régebben a nyugati külpolitikának olyan személyiségei, mint Amerikában Wilson vagy Roosevelt elnökök, Francia- országban Briand és Barthou külügyminiszterek, akik a kollektív egyezmények és szervezetek apostolainak számítottak, a hidegháború időszakában — Churchill és Truman óta — e téren ismét a konzervatív megközelítés vált uralkodóvá. Ennek a — napjainkban fokozatosan visszaszoruló — szemléletnek a hívei félnek lemondani a külön paktumokról, és — a megoldás újszerűsége miatt is — tartanak az átfogó egyezményektől. (A kollektív nemzetközi jogi garanciák támogatása tekintetében a nyugati külpolitika utolsó nagyobb nekilendülése az ENSZ 1945-ös megalapításában való részvétel volt, amely Roosevelt elnök és munkatársai tevékenységével függött össze.) A nyugati sajtófórumoknak e kérdésekben táplált szkepticizmusa — amelyet valamiféle „realizmusnak”, politikai prakticizmusnak tartanak — jó ideje megnyilvánul az egész nemzetközi jog lebecsülésében, bizonyos szerződésellenességben. Helsinki után ellenzik a záróokmány végrehajtása vagy az együttműködés további elmélyítése érdekében kötendő szerződéseket, részben haszontalannak, részben „csapdának” állítva be azokat.7 Ez a tény meglehetősen ironikus, hiszen a nemzetközi jog művelői mindig büszkék voltak arra, hogy e jogrendszer és tudománya Nyugat-Európában keletkezett. Konzervatív jogtudósok még a második világháború után is szívesen írtak arról, hogy az új államok, így a szocialista országok „új jövevények” a nemzetközi jogban, ők azok, akik nem tanúsítanak iránta kellő érdeklődést, tiszteletet, megbontják egységes rendszerét és így tovább.8 A NATO-országok vonakodásán kívül egyéb körülmények sem tették lehetővé, hogy az európai államok a köztük létrejött terjedelmes megállapodáshoz a teljes jogi hatályú szerződéses formát válasszák. A záróokmány igen összetett és heterogén. Rendelkezései egységet képeznek, és egyaránt tiszteletben tartandók. Ám ezek a rendelkezések a konkrétság és az általánosság igen különböző fokain állnak, tartalmaznak már ma megvalósítható és fokozatosan megvalósítandó célokat is. Egyes célokról az államok egy része hajlandó lett volna máris jogi szerződést kötni, de nem biztos, hogy hajlandó lett volna a többiről is. A dokumentum mindamellett nem veti el, sőt kifejezetten megkönnyíti, hogy később az európai biztonság és együttműködés kérdéseiről teljes nemzetközi jogi erejű megállapodás szülessen. Egyes részkérdésekben az okmány nyíltan ösztönzi a résztvevőket két- és többoldalú szerződések kötésére, de nem maradt ki a nagyobb horderejű biztonsági intézkedések célja sem. Az „Értekezletet követő intézkedések” című fejezet úgy rendelkezik, hogy az államok megszervezik képviselőik találkozóit, elsőként a külügyminiszterek által kijelölt diplomaták értekezletét, melynek három célja van: — mélyreható eszmecserét folytatni a záróokmány rendelkezéseinek, az értekezleten meghatározott feladatoknak végrehajtásáról; — ugyanilyen eszmecserét folytatni „a kölcsönös kapcsolatok elmélyítéséről, az európai biztonság tökéletesítéséről és az együttműködés fejlesztéséről”, az enyhülés jövőjéről; — részletesen kidolgozni az újabb találkozók megrendezésének módozatait. Ez vonatkozik újabb hasonló szintű találkozók és egy újabb biztonsági értekezlet megtartására is. Az első találkozó időpontja is tisztázott: 1977. június 15-én előkészítő megbeszélés Belgrádban, majd még ugyanebben az évben a külügyminiszteri megbízottak találkozója. Ezután Svájcban a 35 állam szakértői találkoznak, hogy kutassák a viták békés rendezésének újszerű módozatait. Munkájuk alapja egy már Genfben benyújtott svájci egyezmény- tervezet „a viták békés rendezése európai rendszerének megteremtéséről”. A svájci javaslatok — különösen a döntőbíróság és valamilyen közvetítő szerv felállítása — nem 6
