Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Palánkai Tibor: Nagy-Britannia az Európai Gazdasági Közösséghez való csatlakozás után
hogy az egy főre jutó brit nemzeti jövedelem az EGK átlaga alatt marad. Az automatikus befizetések alapján a brit nettó hozzájárulás ugyanakkor az EGK-költségvetés 24%-ra is rúghat, ami Nagy-Britanniára igazságtalanul aránytalan terheket róna. Nagy-Britannia emellett az agrárpolitika bizonyos módosítását, a regionális és az ipari támogatások terén szuverén gazdaságpolitikát, valamint a nemzetközösségi országokkal való kapcsolatainak garantálását is követelte. Az EGK és Nagy-Britannia között az „újratárgyalási” kompromisszum az 1975. márciusi dublini közös piaci csúcstalálkozón született meg. Az automatikus költségvetési finanszírozást úgy módosították, hogy a jövőben azok az országok, amelyeknek a befizetésekből gazdasági súlyukhoz viszonyítva „méltánytalan részesedést” kellene vállalniuk, költségvetési visszatérítésre válhatnak jogosulttá. Ez azonban nem lehet több, mint 250 millió elszámolási egység, vagyis a költségvetés összegének 3%-a. Ugyancsak megállapodás született az új-zélandi tejtermékek Nagy-Britanniába való beengedéséről, valamint a korábban megkötött Loméi Egyezmény keretében a fejlődő nemzetközösségi országokra vonatkozólag is. Az újratárgyalási huzavonáról elmondható, hogy Nagy-Britanniának nem sikerült kivívnia lényeges engedményeket. A belépés árát nem sikerült számottevően mérsékelni, s Nagy-Britannia helyzete az EGK-n belül érezhetően nem változott. A szándékok őszinteségét kívülről nehéz megítélni. A munkáspárti kormány az újratárgyalások során azonban sohasem ment el addig, hogy komolyan kockára tegye a bennmaradást a Közös Piacban, a huzavona a hazai közvélemény ellenállását leszerelő manőverré degradálódott. Az ország közös piaci tagságát felülvizsgáló politika utolsó aktusa az 1975. június 5-én rendezett népszavazás volt. 1971-ben a közvélemény-kutatások tanúsága szerint az ország lakosságának még körülbelül kétharmada szemben állt a közös piaci csatlakozással, s az ellenzők a következő időszakban, a „nagy vita” során is megtartották többségüket. 1974—1975-ben a brit közvélemény az EGK-val kapcsolatban fokozatosan megváltozott, és a népszavazáson már a Közös Piacot igenlő kétharmados többség alakult ki. Meg kell ugyan jegyezni, hogy az igennel szavazók száma a rendkívül nagyarányú távol- maradás miatt nem érte el a szavazásra jogosultak 50%-át, vagyis az ellenszavazatokat is figyelembe véve Nagy-Britannia felnőtt lakosságának több mint fele vagy elutasította az EGK-t vagy tartózkodott a szavazástól. Mégis jogosan tehető fel a kérdés, hogy a brit gazdaság és társadalom belső válsága, a közös piaci tagság nyilvánvaló negatív következményei ellenére, mivel magyarázható ez az eltolódás? Az „igen” tényezői A kérdésre adandó válasznál mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy 1973—1975-ben Nagy-Britannia helyzete a nem^etkö^i porondon és az EGK-val szemben is jelentős mértékben tovább változott. Az egyébként is könnyen sebezhető brit gazdaság súlya a világgazdaságban tovább csökkent. Nagy-Britannia a második világháború után második tőkés világhatalomból a fejlettség és a gazdasági potenciál tekintetében is az 1970-es évek közepére a tőkés hatalmak középmezőnyébe csúszott le. Ezzel szoros összefüggésben és párhuzamosan Nagy-Britannia nemzetközi politikai súlyából és befolyásából is sokat veszített. Nagy-Britannia nemzetközi visszaszorulása a második világháború utáni időszakban hosszú távú tendencia volt, az 1970-es évek első felében azonban rendkívüli mértékben felgyorsult. Ilyen körülmények között 1970—1971-gyel szemben a brit monopóliumok és vehető körök EGK-hoz való viszonyában is lényeges változások következtek be. 1970—1971-ben a Heath- kormány emocionális Közös Piac-párti politikája még jelentős konzervatív erőket raga53
