Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)

1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika

megakadályozza a szocializmus stratégiai térnyerését, megóvja az ún. társadalmi status quót Európában. A Szovjetunió szerepe arra korlátozódna, hogy elsősorban saját szövetségesei körére szűkítse le politikai befolyását, míg az utóbbiak „független és szolidáris álláspontokat foglalnának el”. Nyugat-Európának nem volna szabad nagyhatalmi státusra törekednie, hanem követné Franciaország példáját, amely az európai kérdésekben „mindenkori érdekei szerint cselekszik”, megfelelően váltogatva külpolitikájában a közvetítés, a szolidaritás és az ösztönzés módszerét.26

Ez a prognózis, amely nagyjából akár a jelenlegi francia külpolitikai törekvések elméleti alapjául is szolgálhatna, egyértelműen a francia nagyburzsoázia érdekeiből indul ki és egyben tükrözi ennek az osztálynak minden ellentmondását és politikai illúzióját. Valójában az általános erőviszonyok alakulása és az európai politikai tendenciák arra mutatnak, hogy növekszik Nyugat-Európának a,,kívülállóktól” való függősége és meghatározottsága. Gazdasági és katonai vonatkozásban elsősorban az Egyesült Államok politikája, politikai-társadalmi és ideológiai síkon pedig a szocialista világrendszer léte, ereje és vonzása egyre döntőbbé válik abban, hogy az alapvető kérdésekben lehetetlenné válik a harmadikutasság. Az Egyesült Államoknak mint a legerősebb imperialista hatalomnak sem közömbös egy tőle függetlenül politizáló Nyugat-Európa kialakulása, és a jelek arra mutatnak, hogy távolról sem kívánja beérni azzal a „harcias” szereppel, amelyet a francia koncepció szán neki. A rendelkezésre álló legkülönfélébb eszközöket, köztük gazdasági potenciálját és európai katonai jelenlétét arra kívánja felhasználni, hogy szövetségeseitől politikai engedményeket csikarjon ki és megakadályozza a nyugati szövetségi rendszer „relativizálását”. A belső és külső feltételek természetesen mindenképpen illuzórikussá teszik Nyugat-Európa esetleges nagyhatalmi státusra való törekvését, sőt a hetvenes évek második felében inkább arról van szó, hogy a tőkés világ politikai válsága társadalmi feszültségeket és osztályerőviszony-eltolódásokat válthat ki, aminek felismerése arra ösztönzi a nyugat-európai tőkés országokat, hogy továbbra is „belső bajaiknak” biztosítsák az elsőbbséget, és ennek rendeljék alá külpolitikai ambícióikat.

Az elkövetkező évtizedekben a nemzetközi enyhülés körülményei között — amelynek tartósságában a francia polgári szakértők általában nem kételkednek — kétségtelenül fokozódni fog a szocialista és a tőkés országok közötti politikai és gazdasági stabilizáció. Ilyen feltételek mellett a kelet—nyugati kapcsolatok a szakértők általános véleménye szerint új szakaszba jutnak, amelyet Pierre Hassner plasztikus kifejezéssel a hidegháború utáni „forró béke” korszakának nevez. Ennek az időszaknak a fő jellemzője francia vélemény szerint az, hogy békés természetű, de minden eddiginél élesebb konfrontációt hoz magával a két rendszer között, viszont ebben a „konfrontációban” az egyes társadalmak, úgymond, a szövetségi rendszerektől és állami berendezésüktől függetlenül, „önmagukban” kerülnek szembe egymással. Ezek a nézetek a két rendszer versenyében meglevő osztálymeghatározottságot figyelmen kívül hagyják, a békés egymás mellett élést abszolutizálják, s olyan irreális perspektívát vázolnak fel, hogy az egymással versengő társadalmi rendszerek, illetve államok tudatosan és intézményesen „sebezhetővé teszik magukat” a másik féllel való kapcsolataikban. E fikció szerint az együttműködés „elveszíti értelmét, ha nem idéz elő békés változást, ha nem vezet nagyobb kapunyi90