Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)

1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika

tásra és ennek következtében nagyobb egyenlőségre”.27 A „békés változás” és az állítólagos egyenlőség mibenlétére vonatkozóan a következőket tudhatjuk meg: „A játszma lényege nem a hódítás vagy a másik oldal aktív felforgatása. Inkább abból a reményből áll, hogy a másik fél az általános struktúra egészének megdöntése nélkül, saját belső ellentmondásai következtében meggyengül vagy átalakul”, s rámutatva, hogy távolról sem a kapitalizmus belső ellentmondásairól van szó, hozzáteszi ehhez: a „forró béke ” körülményei között a nyugati országoknak „kötelességük, hogy bátorítsák a kelet-európai autonóm törekvéseket”, mivel, úgymond, csak így védhetik meg magukat a szocialista országok „aszimmetrikus és kiegyensúlyozatlan” térhódításaival szemben.28

A nyílt kommunistaellenesség az ilyen elméletekben — szinte a francia „harmadik erő” illusztrálásaképpen — általában jól megfért az amerikai külpolitika és a Nixon— Ford adminisztráció antikommunista irányvonalának „bírálatával”. Hassner például pusztán „paradoxnak és erkölcsileg kifogásolhatónak” ítéli meg azt az amerikai szemléletet (legutóbbi példa rá az ún. Sonnenfeldt-doktrína), amely a világot a hatalmi érdekszférák halmazának fogja fel, s „elfogadja a kommunizmust ott, ahol erős, s minden eszközzel küzd ellene, ahol gyenge”. Kívánatosnak tartaná, hogy az Egyesült Államok — okulva a fejlődő országokban elszenvedett kudarcokból — „mérsékletet és megértést tanúsítson az egyes államokon belüli nemzeti fejlődés iránt” ne akadályozza és ne manipulálja olyan társadalmi szituációk kialakulását, amelyek — mint nemrégiben éppen Olaszországban — a nyugati országok belső struktúrájának átrendezésével járhatnak.29

A társadalmi-politikai erőviszonyok újabb eltolódásának lehetősége a békés egymás mellett élés időszakában nem szűnik meg, hiszen, amint ezt francia részről elismerik, a katonai és politikai síkon megvalósuló enyhülést az eszmei harc folytatódása kíséri, amelyhez — s ezt ugyancsak elismerik — mind a kapitalizmusnak, mind a szocializmusnak „érdeke fűződik”. A politikai stabilizáció körülményei között — mutatnak rá — a tényleges versenynek az ideológiai területen kell kialakulnia, ugyanakkor elutasítják az eszmei harc élesedésének perspektíváját. Az ideológiák között megvalósuló „versenynek” a politikai osztályharc rovására történő hangsúlyozásával a polgári politológia valójában olyan célt is követ, hogy a nemzetközi kapcsolatok további fejlődésének menetében kizárja a szocialista államok külpolitikájának egyik meghatározó tényezőjét és alapelvét: a proletár internacionalizmust. Óva intik a szocialista országokat attól, hogy a nyugati haladó erők támogatásával „beavatkozzanak” a tőkés társadalom ügyeibe, s ennek érdekében gyakorlatilag valamiféle „spontán ideológiai versengés” elfogadását ajánlják.

Miközben Hassner a „nemzetközi ideológiai harc szabályainak enyhítését” indítványozza, az eszmei harc kimeneteléről megállapítja — önmagával is látszólagos ellentmondásba keveredve —, hogy azt nem a felhasznált eszközök tökéletessége vagy hatékonysága, hanem inkább az dönti el, melyik társadalmi rendszer hódítja a maga oldalára a széles tömegeket.39 A különféle francia polgári koncepciókban gyakori ilyen „ellentmondások” arra utalnak, hogy valóságos céljuk a marxista ideológia háttérbe szorítása, a szocializmus eszmei-politikai lefegyverzése. Hiszen, ha hihetünk Phillipe Devillers-nek, az ideológiai harc szinte automatikusan, a „jobb tájékozottság” révén oldódik meg:

91