Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
felszínre, amelyek egyoldalúan magával a korszakkal, a nemzetközi enyhüléssel, valamint a Szovjetunió és a szocialista tábor katonai és gazdasági erejének növekedésével próbálják magyarázni vagy igazolni azt, hogy a körülmények a tőkésosztály számára kedvezőtlenebbekké váltak. Ezek az elemzések elkendőzik a tőkés válság alapvetően belső okozati meghatározottságát, s ezáltal olyan — politikai veszélyeket hordozó — következtetésekre jutnak, amelyek alátámasztják a nagytőke törekvéseit a fegyverkezés fokozására, a hidegháborús politikai módszerek felélesztésére és a haladó erőkkel szembeni elnyomó intézkedésekre. A jelenségek mögött meghúzódó mélyebb okozati összefüggések iránt fogékony francia szakértők elutasítják azt az álláspontot, amely szerint a nyugati világ bajai és a tőkés társadalmat fenyegető legfőbb veszélyek a szocialista országok „akcióiból” származnak, a „veszély” fogalmába beleértve a baloldali erők és ezen belül a kommunista pártok pozíciójának megerősödését a nyugat- és dél-európai országokban. Ami a szocializmus „szerepét” illeti ezekben a fejleményekben, egy objektív folyamatra mutatnak rá, arra, hogy a szocialista országok által kezdeményezett enyhülési politika sikerei és a tőkés világ mélyreható válsága hatásának eredményeként — Hassner kifejezésével — a nyugati társadalom diverzifikálódik. Ennek közvetlen oka a korábbi kohézió legfőbb elemének tartott „szovjet fenyegetés” érzésének csökkenése, ami lazítja a katonai intézkedésekkel való törődést, felszámolja a nyugati országok kommunista pártjaival szemben egyes országokban még fennmaradt korlátozásokat, és „fakóvá teszi a nyugati demokrácia vonzó modelljét”.23 Francia prognózisok Bár a francia külpolitikai szakértőknek az európai viszonyokkal foglalkozó elemzéseit át- meg átszövik az európai helyzet várható alakulására vonatkozó feltevések, önálló prognosztikai koncepciókat is kidolgoznak, amelyekben földrészünk jövőjét kísérelik meg felvázolni az elkövetkező 10—20 évben. A vizsgált francia polgári politológiai iskolán belül Hassner dolgozott ki 1971-től 1975-ig, több egymásra épülő tanulmányban kifejtett összefüggő ún. politikai jövőmodellt, amely több vonatkozásban eltér más szakértők többnyire gazdasági vagy katonai megközelítésű prognózisaitól. Hassner négy variánsból álló európai modellt vázol fel: a nagyhatalmak együttműködése által uralt Európát; az atlanti túlsúllyal rendelkező Európát: az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európát; valamint az európai Európát vagy kiegyensúlyozott Európát.24 A szerző a maga részéről határozottan az utóbbi verzió mellett foglalt állást, amelynek megvalósítása véleménye szerint a jelenlegi francia külpolitika célkitűzéseinek is megfelel. Ebben az Európában „relativizált formában” fennmaradnának a mai szövetségi rendszerek, ugyanakkor valamennyi államnak el kellene ismernie „az egyes szövetségeken és országokon belüli viszonyok elsőbbségét a kívülállókkal szembeni katonai vagy politikai-ideológiai cselekvés felett”.25 Ez a jellegzetesen francia elképzelés az Egyesült Államok szerepét abban szabná meg, hogy az ún. katonai elrettentés fenntartásával 89
