Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
oldalú függőségek láncolatának” kiépítésével, ezen belül a szocialista országokkal és a fejlődő világgal való kapcsolatok elmélyítésével mérsékelje az Egyesült Államoktól való sebezhetőségét és függőségét. A kelet—nyugati kapcsolatok kérdése A francia külpolitikai kutatásban egyre inkább teret nyer az a felfogás, amely szerint az Egyesült Államoktól független, európai Európa megvalósítása elválaszthatatlan a kontinens szocialista államaival való kapcsolatok kérdésétől, egy összeurópai biztonsági és együttműködési rendszer megteremtésétől. Kétségtelen, hogy ebben a vonatkozásban a francia politológusokat alaposan megelőzték a politikusok, mindenekelőtt de Gaulle és Pompidou francia elnökök. (Az utóbbi mondotta 1970. szeptember 27-én: „Európa [értsd: Nyugat-Európa] csak úgy születhet meg, ha szoros és baráti kapcsolatokat épít ki minden országgal, s különösen a földrész keleti államaival, tehát ha nem a blokk, hanem egy erős kapocs szerepét tölti be a kapcsolatokban, az enyhülésben és együttműködésben.”15) A kelet—-nyugati kapcsolatok elmélyítése természetesen nemcsak a „megszületendő” tőkés Európának, hanem a mai Franciaországnak is létérdekei közé tartozik. Francia- országnak az összeurópai együttműködésben és az enyhülési folyamat megszilárdításában való érdekeltségéről idézzük itt Devillers figyelemre méltó fejtegetését: „Franciaország a nyugati világon és az atlanti szövetségen belül —amelynek (kisebbségben levő és közepes súlyú partnerként) tagja — csak úgy őrizheti meg függetlenségét, cselekvési szabadságát és »erjesztő« szerepét, ha európai kártyákkal játszik, mindenekelőtt a Szovjetunióval való együttműködés segítségével. A hidegháború újraéledése egy csapásra tehetetlenségre kárhoztatná Franciaországot (mint 1948—1954 között), akkor pedig függetlensége semmivé foszlana. Franciaországnak ennélfogva alapvető érdeke, hogy tovább folytatódjék az enyhülés, s azt kövesse egész Európára kiterjedően az egyetértés és az együttműködés (utalás de Gaulle 1966. évi szovjetunióbeli látogatása során használt hármas formulájára: enyhülés, egyetértés, együttműködés — B.P.). Minden előrelépés ebben az irányban erősíti Franciaország pozícióit az általa folytatott tárgyalásokon, mind Washingtonban, mind európai partnereivel.”16 Kétségtelen, hogy a nyugat-európai tőkés államok és a kelet-európai szocialista országok közötti megértésnek és együttműködésnek ez az útja — ha a katonai szembenállás felszámolására irányuló hatékony intézkedésekkel párosul — nemcsak Franciaország és a tőkés Nyugat-Európa érdekeit szolgálná, hanem megfelelne annak a széles néptömegek által kívánt perspektívának is, amelyben megszűnne a földrész katonai tömbökre való megosztottsága, a nagy gazdasági áldozatokat követelő fegyverkezési hajsza, és a kapcsolatok valamennyi európai állam között a kölcsönös tisztelet és erőszakmentesség elvei szerint alakulnának. Franciaországban mindez nem ilyen egyértelmű. Már a „keleti nyitás” és a de Gaulle-i diplomácia fénykorában, az 1960-as évek közepén is megoszlott a francia vezető körök 86
