Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
véleménye a Szovjetunióval és a szocialista országokkal való kapcsolatok rendezésének szükségességéről, a „nyitás” jellegéről és céljáról.17 Egyesek még ma is úgy vélekednek, hogy az európai föderáció híján az „európai egyensúly” egyfelől a nyugat-európai országok, másfelől Kelet-Európa kis és közepes nagyságú államai közötti viszonyokon alapulhat. „Nyugat-Európa számára — írja Michel Tatu — a kelet-európai államoknak kellene előnyben részesített tárgyaló partnereknek lenniük, mivel a kultúra és az érzelmek szempontjából közelebb állnak, s méretükből adódóan kevésbé veszélyesek.”18 S egy másik cikkében folytatva ezt a gondolatot: „A tökéletes megoldás — amely pillanatnyilag teljesen elméleti — a kis szocialista országok valamiféle közösségének a kialakítása, amely eléggé erős ahhoz, hogy identitását mind a nyugati közösséggel, mind pedig a Szovjetunióval szemben megvédje, de amelyet az utóbbihoz szövetségi szálak fűznének.”19 A kelet—nyugati kapcsolatoknak Európában betöltött szerepét hangsúlyozó francia szakértők többsége azonban más állásponton van. Általában elfogadják kiindulópontként a de Gaulle-i koncepciót, azonban — egyben kudarcának magyarázataként is — rámutatnak: ahhoz, hogy a kelet—nyugati kapcsolatok fejlődése „új Európa” kialakulásához vezessen, nem elegendőek a diplomáciai eszközök, amelyek önmagukban képtelenek arra, hogy az erőviszonyokat módosítsák. Jean Klein, a párizsi külpolitikai intézet vezető szakértője a gaulle-ista ihletettségű francia külpolitika egyik ellentmondására mutat rá, arra, hogy ez a politika egyik arcával Nyugat-Európa uniója, a másikkal az anta- gonisztikus európai megosztottság felszámolása felé tekint. „Ez a kétértelműség — állapítja meg — olyan súlyos problémákat vet fel, hogy felmerül a kérdés, egyáltalán összeegyeztethető-e ez a két dolog.”20 Az „összeegyeztetést” megkísérlő francia koncepciók eljutnak ugyan a két ellentétes világrendszer közötti erőviszonyok szerepének felismeréséig, de nem hajlandók elfogadni azt a tendenciát, hogy ezek az erőviszonyok a szocializmus javára módosulnak, ami — s ezt elismerik — döntő hatással lenne a kelet—nyugati kapcsolatok és egy új alapokon létrejövő Európa perspektíváira. Kevés az olyan polgári szemléletű francia politikus és szakértő, aki a földrész politikai-társadalmi realitásaiból és a társadalmi fejlődés objektív törvényszerűségeiből kiindulva úgy véli, hogy a kelet—nyugati kapcsolatokban mindenekelőtt a „másképp gondolkodás jogának” elismerésére, a békés egymás mellett élés elveinek betartására, a másik fél törvényeinek és szokásainak tiszteletben tartására, a kapcsolatok kölcsönös jellegének elmélyítésére van szükség. Edgar Faure, a „Mozgalom Európa Függetlenségéért” egyik tudományos kollokviumán olyan értelemben foglalt állást, hogy a békés egymás mellett élés nem jelentheti az antagonizmusok szintézisét, sem pedig azok felszámolását, hanem „túl kell tenni magunkat az antagonizmu- sokon, és meg kell ismernünk a másik oldalt, nem a helyeslés, hanem a megértés kedvéért”.21 Az ilyen megértés ellenfelei Európa jövőjére vonatkozó téziseik alátámasztására általában a társadalmi konvergencia elméletének érveihez folyamodnak. A „spontán konvergencia” kudarcot vallott teóriáját sutba dobva, a mai francia polgári politológia azt szorgalmazza, hogy a szocialista országok egyoldalúan tegyenek bizonyos politikai és 87
