Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
függően, hogyan ítélik meg az egyes országok a Szovjetunióhoz és a szocialista országokhoz való viszonyukat. A reagálás egyik módja az ún. elrettentés-modell: egyes államok megsokszoroznák erőfeszítéseiket saját integrált védelmi erejük kialakítására, s ezzel egyidejűleg felgyorsulnának a nyugat-európai politikai és katonai integráció intézményesítésére irányuló kezdeményezések, megtörténne az alapvető gazdasági erőforrások ösz- szevonása — mindez a változatlanul „potenciális ellenségnek” tekintett Szovjetunió elrettentése céljából. A másik lehetséges reagálás e prognózis szerint az ún. enyhülési modell, amely abban állna, hogy az ezt választó országok fokoznák a szocialista országokhoz való közeledésüket azzal a céllal, hogy „az enyhülés, a sokoldalú együttműködés keretében kialakuló garanciák révén mentesüljenek a másik variánssal járó rendkívüli gazdasági terhektől és politikai kockázatoktól”.13 Az ilyen és ehhez hasonló francia „enyhülés-prognózisok” pozitívumaként lehet tekinteni az objektív erőviszonyok számbavételét, azt, hogy Nyugat-Európa jövőjének alakulásában meghatározó szerepet tulajdonítanak a szocialista országokhoz fűződő viszony kérdésének. Ugyanakkor e koncepciók tudománytalanságára utal, hogy premisszájukká az Egyesült Államok európai katonai jelenlétének alakulását teszik, elhatárolva azt a korszak alapvető politikai-társadalmi erőitől és tendenciáitól. Nyilvánvalóan nem felel meg a realitásoknak, hogy e tézisekben lényegében egyenlőségjelet tesznek az amerikai részről lehetséges, kétségtelenül politikai következményekkel járó lépés és az atlanti szövetség széthullása közé. Az hassneri perspektíva tükrében a „fenyegetettség” állapotában levő mai Nyugat-Európa az egység és összefogás idillikus képét nyújtja, s ennélfogva ez a koncepció alkalmas arra, hogy hozzájáruljon az Egyesült Államok nyugat-európai uralmának és fenntartásának eszmei megalapozásához. Természetesen ami a „potenciális ellenség” (a szocialista országok) kérdését illeti, azt ma már Franciaországban is sokkal differenciáltabban értelmezik. A szocialista világ- rendszer sokoldalú fölényének egyértelművé válásával párhuzamosan tovább mélyül a nyugati kapitalista rendszer társadalmi-politikai válsága, hiszen — mint Raymond Aron írja — a szocializmus „fenyegetése” Nyugat-Európa számára már egyáltalán nem katonai kérdés: a Szovjetunió az SZKP XXV. kongresszusán kétségtelenné tette, hogy nem törekszik külső hódításokra, nem fenyegeti az európai államok szurevenitását, vi- viszont — fűzi hozzá Áron — a Szovjetunió mindenképpen bizonyos „hegemóniát” gyakorol majd Európa felett, akár kivonulnak az amerikai csapatok Nyugat-Európából, akár ott maradnak, mivel a Szovjetunió fölénye az európaiak „erkölcsi kapitulációjához” fog vezetni.14 A francia polgári Európa-kutatás a nyugat-európai politikai-katonai integráció helyzete és az Egyesült Államokhoz való viszony elemzése alapján általában arra a következtetésre jut, hogy Franciaország és Nyugat-Európa számára még belátható ideig az atlan- tizmus lesz a vezető külpolitikai motívum, míg az „európaiság” továbbra is csak hosz- szabb távon megvalósítható, „kívánatosnak tekintett” perspektíva. A szakértők tekintélyes része ezen az úton egy „függetlenségi nyilatkozat” kibocsátása helyett abban lát realitást, hogy Nyugat-Európa harmadik országok bekapcsolásával, a „két- és több85
