Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
fenntartását szorgalmazza. Ugyanakkor a francia polgári elemzők változatlanul aláhúzzák azt a „különleges” szerepet, amelyet Franciaországnak kellene betöltenie Nyugat- Európában. Többen rámutatnak viszont arra, hogy a francia nagyhatalmi elhivatottság illúziója még e szubrégió keretein belül is szertefoszlott már, hacsak nem negatív előjellel érvényesül, hiszen Devillers szerint: „Franciaország tudatában van annak, hogy Nyngat- Európában semmilyen jelentős vagy döntő dolog nem mehet végbe nélküle. Földrajzi és stratégiai helyzete, politikai és gazdasági potenciálja olyan fokra jutott, hogy partnerei nem kényszeríthetik semmire, s nem bírhatják kapitulációra. Franciaország csak akkor csatlakozik valamely »közös akcióhoz«, ha az egybeesik érdekeivel vagy azokkal az érdekekkel, amelyeket ő »európainak« vél.”9 Az a külpolitikai modell, amelyet a francia politológia egy másik reprezentatív képviselője, Pierre Flassner indítványoz a nyugat-európai politikai unió számára, szinte a harmadikutas francia magatartás extrapolációjának tűnik: „A külvilággal szemben ez a Nyugat-Európa mindenekelőtt igyekezne megtartani szabadságát a társadalmi gyakorlatot illetően, és hozzájárulni ahhoz, hogy ezt a szabadságot mások is gyakorolhassák. Prioritásai szükségszerűen »polgári« és szociális jellegűek lennének. A politikai-katonai téren lényegében defenzív lenne, elsősorban arra törekedve, hogy kellő súlya legyen, mégpedig azért, hogy az atlanti szövetségben, valamint az új összeurópai rendszerben ne érvényesüljön vele szemben az erősebb joga. A XIX. századi német konföderáció által használt formula szerint elég erősnek kellene lennie ahhoz, hogy megőrizze függetlenségét, de nem annyira egységesnek, hogy valaha is támadó politikát tudjon folytatni. Politikai-gazdasági téren természetesen nem törekedhet arra, hogy új birodalmat vagy strukturális uralmat szerezzen magának Kelet-Európábán, de még a földközi-tengeri országokban sem: a szovjet, az amerikai vagy a szovjet—amerikai befolyás garantálja ennek lehetetlenségét. Regionális (értsd: összeurópai! — B.P.) szerepe, amelyre csak az érdekelt országok kérhetik fel, annyi lehet, hogy elősegíti azok önállóságát az egyoldalú függőség elkerülése útján, és megkönnyíti nekik azt, ami az interpenetráció korában a gazdasági függetlenség legfőbb formája, nevezetesen a kölcsönös kapcsolatok diverzifikálását és egyensúlyban tartását.”10 Az Egyesült Államokhoz való viszony Az önálló Nyugat-Európára vonatkozó francia koncepciók egyik sarkalatos ellentmondása az Egyesült Államok szerepének az értelmezésében nyilvánul meg. Az Egyesült Államok politikai és gazdasági nyomásának csökkentésére irányuló de Gaulle-i kísérletek tapasztalatainak elemzése mellett nagy figyelmet fordítanak a jövőre, az amerikaiak nélküli Nyugat-Európa megvalósíthatóságának elvi és gyakorlati vonatkozásaira. Az ún. Nixon-doktrína meghirdetése, az európai biztonsági és együttműködési, valamint a közép-európai haderőcsökkentési tárgyalások kapcsán ismételten megállapítják, hogy Nyugat-Európa nem valósíthatja meg „valóságos függetlenségét” mindaddig, amíg katonailag az Egyesült Államok gyámkodása alatt marad. A külpolitikai szakértők — például 83
