Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
A politikai unió ügye ma változatlanul bizonytalan, ha nem is túlságosan hosszú távú célkitűzés. Annyiban történt előrelépés, hogy a kérdés a mozgalmak és különféle társaságok szintjéről a kormánypolitikák szintjére emelkedett: a nyugat-európai gazdasági közösséghez tartozó országok különböző szinteken egyeztetik külpolitikájukat, s egyes kérdésekben (Ciprus, Közel-Kelet, európai biztonsági és együttműködési értekezlet, Angola) fokozódik köztük az elvi egyetértés. Ezen túlmenően azonban közös fellépésre gyakorlatilag (az EBK genfi szakaszát leszámítva) még nem került sor. Franciaország ugyan tett néhány kezdeményezést, így például 1974 októberében a francia kormány „európai memoranduma” a kilencek összefogásának erősítését szorgalmazta abból a célból, hogy feleljenek az ellenük irányuló „globális kihívásra”.6 A franciák javaslatára ekkor létre is hozták az ún. Európa Tanácsot, amelynek feladata a politikai koordináció rendszeresen és kormányfői szinten történő megvalósítása. Paradox módon a kilencek sajátos érdekeit közvetlenebbül érintő területeken (energiahelyzet, pénzügyi kérdések, NATO-hoz való viszony stb.) azonban alapvetően továbbra is az egység ellen ható tendenciák érvényesülnek. A Közös Piac koordinációs feladatait végző brüsszeli központ szerepe — többek között a külügyminiszterek rendszeres találkozói révén — formálisan növekszik, autonómiája szélesedik, s ezt a tendenciát a de Gaulle után hatalomra került francia vezetők bátorították is, mindez azonban továbbra is relatív jelentőségű marad, mivel a tagországok gazdasági és politikai érdekei közötti alapvető eltéréseket nem sikerült áthidalni. A nyugat-európai egységes politika hiánya a szocialista országokhoz való viszony kérdéseiben is megmutatkozik. Egyes francia szakértők — például Philippe Devillers — ezt egyértelműen az egyes nyugati államok érdekeinek különbözőségével, sőt az Európa jövőjére vonatkozó nyugati elképzelések divergenciájával magyarázzák.7 Az „európaiság” elérése útjában álló akadályokról a Le Monde egyik vezető politikai szakértője, Maurice Duverger a következőket állapítja meg: „Az európai sajátos arculat kialakítása a jelenlegi helyzetben szinte teljesen lehetetlenné válik, mégpedig azért, mert az európaiak nem akarják. .. Semmiféle politikai perspektíva sem bontakozik ki, ami túlmenne a technikai apparátusok létezésén, és nem is bontakozhat ki mindaddig, amíg az európai államok többsége jobban vonzódik az amerikai hegemónia alatt álló szövetséghez, mint egy független Európa felépítéséhez.”8 Az egység megteremtésének útján tornyosuló nehézségeket a francia szakértők általában azzal magyarázzák, hogy Nyugat- Európa a lényeges — így a katonai, az energetikai és a gazdasági-monetáris — területeken még belátható ideig sebezhetőnek érzi magát az Egyesült Államokkal szemben. Ezt a tényt meghatározónak tekintik abban a vonatkozásban, hogy egyre későbbre tolódik az USA-tól független „Európa” megszületése. A mai francia kormány — mutatnak rá egyes elemzők — elődeinél is erőteljesebben hirdeti „Európa” jelszavát, sőt bizonyos politikai lépéseket is kész tenni érdekében (pl. az ún. európai parlament közvetlen úton történő megválasztása vagy az ún. szuverenitás-átruházás a brüsszeli központra). Gyakorlatilag viszont egyre közelebb kerül ahhoz, hogy formálisan is részt vállaljon aNATO integrált katonai tevékenységében, amelyben az USA túlsúllyal rendelkezik, s már ma is az amerikaiak európai katonai jelenlétének 82
