Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Berényi Pál: Francia polgári Európa-kutatás és a külpolitika
A gaulle-ista befolyás alatt álló és a francia külpolitikai szakértők jelentős részét tömörítő „Mozgalom Európa Függetlenségéért”, amely rendszeresen elemzi a francia külpolitikát és ajánlásokat, felhívásokat bocsát ki, következetesen állást foglalt annak elutasítása mellett, hogy „Európát beleszorítsák a blokkok közötti konfrontációba vagy a Moszkva—Washington tárgyalásokra szorítkozó kelet—nyugati párbeszédbe”.4 A szakértők ilyen és ehhez hasonló állásfoglalásai kínálnak érveket a mai francia külpolitikának, amely napjainkban elutasító álláspontra helyezkedik a világpolitika olyan területein, melyekben szerinte a vezető hatalmak befolyása érvényesül, így a nukleáris fegyverek elterjedése, valamint a leszerelési és a haderőcsökkentési tárgyalások kérdésében. Egyes szakértők rámutatnak, hogy az európai biztonsági és együttműködési értekezleten tanúsított francia magatartást is az az alapeszme határozta meg, hogy — Pierre Hassner szavaival — Európában „ne legyen sem szovjet béke (pax sovietica), sem amerikai béke (pax americana), sem pedig szovjet—amerikai béke, az európai status quót garantáló kondomínium békéje, amely Európát a két nagyhatalom által pártfogolt és egyben ellenőrzött különleges övezetté tenné”.5 Ugyanakkor a nagyhatalmakkal való „jó és zavarmentes” viszonyt az Európa-szakértők többsége döntő fontosságúnak tartja a francia külpolitikai prioritások meghatározásában, s tulajdonképpen ez az egyik premisszája azoknak az elméleteknek, amelyeket Európa mai helyzetére és jövőjére vonatkozóan állítanak fel. A francia politológusok által kidolgozott új Európa-eszme egyaránt merít a de Gaulle-i nacionalizmus diktálta harmadikutasságból, az Egyesült Államokkal való „szabályozott” kapcsolatokra törekvő ún. új at lantiamusból, valamint a szocialista országokkal megvalósított békés egymás mellett élés elveiből. Ilyen források birtokában a francia polgári Európa-kutatás elkerülhetetlenül bizonyos eklekticizmusba torkollik, és végső soron ellentmondásos, távlataiban pedig homályos képet rajzol az európai kontinens viszonyairól. Ezek az elméletek lényegében a hivatalos (de Gaulle utáni) francia Európa-politika három irányát kísérlik meg többé-kevésbé egységes elméleti rendszerbe vonni: az európai tőkés államok gazdasági, politikai és katonai integrációs folyamatának ösztönzését, s ezen belül a francia burzsoázia kulcsszerepének megőrzését; a tőkés világ legbefolyásosabb és legagresszívabb csoportját alkotó amerikai imperializmushoz való viszony átrendezését; valamint a szocialista országokkal való kapcsolatok és együttműködés elmélyítését. A tőkés Európa uniója felé? Az európai tőkés államok politikai integrálódását és unióját hirdető ún. föderalista irányzat az 1960-as évek közepéig meglehetősen erőtlen maradt. Az „európaiság” (iden- tité européenne) a kormányok részéről bizonyos elszigetelt törekvésekre korlátozódott s a különböző mozgalmak akciói is többnyire negatív jelleggel,az atlantizmus ellenzésében nyilvánultak meg. Ezekben az években az Egyesült Államok érdekeinek való alárendeltség és a NATO-nak a nyugat-európai kormányok politikáját meghatározó szerepe fékezte az integrációs törekvések érvényesülését. Napjainkban a nyugat-európai kormányok észrevehetően nagyobb erőfeszítéseket kívánnak tenni a politikai integráció tartalmi összetevőinek kidolgozására. 81
