Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Balázs József: A nemzetközi enyhülés néhány ideológiai kérdése Helsinki után
latát, tehát az „osztálybéke” — sőt az osztályszempontokat mellőző „páneurópai béke” — álláspontjára helyezkedik, mint ami egyedüli záloga lehet a világbékének. A Helsinki Záróokmányra való hivatkozással hirdetett társadalmi status quo felfogását el kell vetni. A Záróokmány a társadalmi status quo külső, erőszakkal történő megváltoztatását ítéli el, zárja ki. De nem zárja ki a népek azon jogát, hogy saját társadalmi státusukat megváltoztathassák. Ellenkezőleg: „valamennyi népnek mindenkor joga van ahhoz, hogy teljesen szabadon, bármikor és belátása szerint, külső beavatkozás nélkül határozza meg belső és külső politikai státusát”.10 Nyilvánvaló tehát, hogy a portugál népnek joga volt megdönteni a fasiszta rendszert, és joga van a további társadalmi haladáshoz. A spanyol népnek is joga van a fasiszta rendszert megdönteni. A görög népnek joga volt megdönteni a fekete ezredesek hatalmát és a demokratizálódás útjára lépni. Egyetlen demokratikus érzelmű ember sem háborodott fel azon, hogy Franciaország demonstratív módon támogatta Karamanlisz juntaellenes tevékenységét. Ugyanilyen természetes, hogy az angolai nép a szocialista országok segítségét vette igénybe azok ellen, akik külső erők érdekében szembehelyezkedtek a nép döntő többségének akaratával. Ma már nyilvánvaló, hogy az Angolában szemben álló felek közül melyik képviselte a nép akaratát, s így nyilvánvaló az is, hogy a Szovjetunió és Kuba nem sértette meg az enyhülés politikai követelményeit. Ellenkezőleg, a reakció próbált az enyhülés torz értelmezésével valamiféle torz status quót kényszeríteni az angolai népre. Ez is mutatja, hogy az enyhüléssel kapcsolatos vita nem elvont kérdésekről folyik, hanem a korunkban zajló politikai folyamatok lényegét érinti. Az a koncepció, amely az enyhülés további előrehaladását a forradalmi folyamatok likvidálásával próbálta összekapcsolni, már a Helsinki konferencia előtt megszületett. Berecz János ezzel kapcsolatban a következőket írta: „Kissinger megkülönbözteti a »rendnek politikai, valamint forradalmi megközelítési módját«, s míg az első az Egyesült Államok vonala, szerinte nemzetközi biztonságot teremt, addig a második, a szovjet magatartás ezt »veszélyezteti«. Ezt az elképzelést osztja Willy Brandt is több munkájában. Véleménye szerint Nyugat-Európának az enyhülés és együttműködés politikáját azért kell támogatnia, mert »ezáltal nemcsak a jelenlegi feszültségek nagymértékű csökkentéséhez járulhatna hozzá, hanem sorsdöntő módon ahhoz is, hogy az egyébként biztossá vehető, mindenkire tragikus következményekkel járó forradalmakat a haladás rendezett pályájára lehessen irányítani«.”11 A Helsinki utáni fejlődés nem igazolhatta sem Kissinger, sem Brandt interpretációját az enyhülés nyújtotta „rendezett pályáról”, amelyre a forradalmakat, a társadalmi haladás iránti igényt el lehet téríteni. Nyilván részben ennek tulajdonítható, hogy megszaporodtak Nyugaton azok az írások, vélemények, „kritikák”, amelyek amiatt keseregnek, hogy egyrészt a Szovjetunió és a szocialista országok „nem engedik meg”, hogy az enyhülés folyamatában a nyugati társadalmak — főleg azok „pluralista politikai struktúrája” — nagy és jelentős „vonzerőt” gyakoroljanak a szocialista országok állampolgáraira, másrészt a Szovjetunió és a szocialista országok támogatják a politikai változásokat a nyugati társadalmakban. 72
