Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Balázs József: A nemzetközi enyhülés néhány ideológiai kérdése Helsinki után
„A nyugat-európai államok és társadalmak pluralista szerkezete a legváltozatosabb képet, kapaszkodó pontokat nyújt a külföldi beavatkozási kísérletek számára, de ez a szerkezet magában foglalja azt az előnyt is, hogy bizonyos vonzerőt gyakorol az egyéni kibontakozás lehetőségeivel a keleti országok közvéleményére. Semlegesíteni a Nyugatnak a szocialista társadalmakra gyakorolt vonzerejét, vagy egyszerűen csak nagyobb türelmet tanúsítani köz- és társadalmi élete iránt, de közben követelni a jogot, hogy a szemben álló rendszerekre politikai befolyást gyakorolhasson: íme a szovjet vezetők kettős elve. így hosszú távon a politikai változások csak a nyugati társadalmakban rajzolódhatnak ki — és olyan irányban, hogy egyre inkább hozzáigazodjanak a szocialista modellekhez.”12 Ha tehát Helsinkivel vagy Helsinki után nem sikerül a politikai status quo mellett a társadalmi status quo elismerésére rákényszeríteni a szocialista országokat, akkor meg kell ijeszteni a nyugati közvéleményt, hogy ezek az országok nem akarják igazán a békét, az enyhülést, mert nem mondtak le az osztályharcról és az internacionalizmusról. Sőt — így még nagyobb lehet a hatás —, valamiféle visszájára fordított vagy „szocialista konvergenciaelméletet” tálalnak fel, amely szerint a szocialista országok az enyhülés révén a nyugati társadalmakat hozzá akarják igazítani a „szocialista modellhez”. Ez képtelenség. A forradalom exportjáról szóló vádnak soha nem volt reális alapja, még kevésbé a régi vád enyhüléshez igazított új változatának. A nyugati társadalmak szocialista átalakítását nem a szocialista országok fogják megvalósítani, hanem a nyugati országok belső forradalmi erői. Nem azért, mert ez felel meg a szocialista országok nemzetközi érdekeinek, hanem azért, mert csakis ez felel meg a kapitalista társadalmakban élő dolgozó tömegek, mindenekelőtt a munkásosztály érdekeinek. E nyugati értelmezés szerint akkor valósulna meg az enyhülés, ha a szocialista országok nem támogatnák például az angolai törvényes kormány harcát a nemzeti függetlenség megőrzéséért, lemondanának a portugál, a spanyol, a francia, az olasz és más kommunista pártokkal való szolidaritásról, sőt beleegyeznének a szocialista országok belső eróziójába. Ez nem a nemzetközi viszonyok feszültségének tényleges oldódása lenne, hanem kapituláció a kapitalizmus előtt, amely újból felbátorítaná egyrészt az enyhülés, másrészt a társadalmi haladás ellenfeleit, és újabb világháborús feszültséghez vezetne. Az eszmék harcát, mint az ellentétes rendszerű államok békés egymás mellett élésének velejáróját Kissinger is elismerte egyik nyilatkozatában, sőt elkerülhetetlennek tartja az „ideológiai ellenségeskedést”. „Politikai síkon konfrontációval, gazdasági szinten pedig az együttműködés növekvő szükségességével kell szembenéznünk. Politikai szinten tovább folytatódik az ideológiai ellenségeskedés, nukleáris szinten azonban mindenki ráébredt, hogy a békének nincs alternatívája.”13 Ugyanebben a nyilatkozatában jelentette ki a következőt is: „Nem kétséges, hogy az amerikai közvélemény jobban szereti a békét a háborúnál és az antikommunizmust a kommunizmusnál.”14 Az ideológiai konfrontáció alapja világos: kommunizmus és antikommunizmus, másként fogalmazva: szocializmus és kapitalizmus. (Az már más kérdés, hogy mit kell érteni az „amerikai közvélemény” túlságosan tág és homályos fogalmán.) A valóságban tehát a fejlett tőkés országok a maguk részéről nem óhajtanak lemondani az ideológiai harcról, az antikommunista tevékenységről és magatartásról. Az 73
