Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kiss J. László: Az első államközi megállapodástól a diplomáciai kapcsolatok felvételéig. A magyar-NSZK kapcsolatok egy évtizede (1963-1973)
az NSZK a kelet—nyugati közeledési folyamatban fáziskésésbe került, fokozatosan és minden irányban elszigetelődött. Az „újraegyesítésre” irányuló nyugatnémet követelés a második világháború után kialakult európai határok tagadásával kapcsolódott össze. Az újrafelfegyverkezés, az atomfegyverek megszerzésére irányuló törekvések, a kormány és az ellenzék által egyaránt támogatott menekültszervezetek, a náci múlttal rendelkező személyek közhivatali és kormányszintű tevékenysége az NSZK-ban jelentkező militarista, revansista és neonáci tendenciák bizonyítékai voltak. Az NSZK és a kelet-európai szocialista országok közötti kapcsolatok megjavításának kérdése figyelemre méltó formában 1961-ig nem került szóba. Az egyetlen kivétel Jugoszlávia volt. Az NSZK és Jugoszlávia 1951-ben, illetve 1952-ben konzuli, illetve diplomáciai kapcsolatokat létesített. A Szovjetunió — mint nagyhatalom, melynek különleges jogai és kötelességei vannak a német kérdésben — 1955-ben vette fel a diplomáciai kapcsolatokat az NSZK-val, azonban ez nem hatott az NSZK és a többi kelet-európai szocialista ország kapcsolatainak normalizálódására. Sőt, a Szovjetunió és a többi szocialista ország által képviselt két szuverén német állam elvének ellensúlyozására 1955-ben az NSZK hivatalos külpolitikai vezérelvének nyilvánította a Hallstein- doktrínát. Miután 1957-ben Jugoszlávia elismerte az NDK-t, a Hallstein-doktrínát első ízben alkalmazták: az NSZK megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Jugoszláviával. (A konzuli kapcsolatok változatlanul fennmaradtak.) Az NSZK keleti politikájának első, kezdetleges megfogalmazása a nyugatnémet szövetségi parlament Külügyi Bizottságának 1961. május 31-i és június 9-i határozati javaslatai, amelyeket 1961 júniusában a Bundestag valamennyi frakciója támogatott. Ezek kimondták, hogy a kormány „a szövetségesekkel olyan keleti politikát folytasson, amelynek célja Németország egyesítése, amely a Szovjetunióval és a kelet-európai szocialista államokkal is békés kapcsolatokat tart fenn”.1 A javaslatok ugyanakkor felszólították a nyugat-német kormányt, hogy a hivatalos kapcsolatok létrehozásakor minden olyan országgal szemben érvényesítse „nemzetközi jogi fenntartásait”, amelyek „német területeket tartanak ideiglenesen igazgatás alatt”.2 A keleti politikának ez a kezdeti megfogalmazása az adenaueri hidegháborús külpolitika valamennyi elemét tartalmazta, ugyanakkor magában foglalta a „kis lépések politikájának” azokat a taktikai elemeit, amelyek 1963 után, Erhard kancellársága alatt, a schröderi külpolitika módszereiben teljesedtek ki. A „mozgékonyság” és a „kis lépések politikája” a gazdasági, kulturális és humanitárius kérdésekre helyezte a hangsúlyt, ugyanakkor azonban kinyilvánította, hogy a I lallstein-doktrína megváltoztathatatlan dogma, továbbá a „szovjet zónában” élő emberek szabadsága éppoly kevéssé tárgyalási téma, mint Nyugat-Berlin NSZK-tartományként történő kezelése.3 Adenauer differenciálatlan, hidegháborús tömb-felfogásával ellentétben Schröder arra törekedett, hogy a gazdasági kapcsolatok kiépítésével megossza és fellazítsa a kelet-európai szocialista országok közösségét, gyengítse a Szovjetunióhoz és az NDK-hoz fűződő kapcsolataikat. A gazdasági kapcsolatok kiépítésétől Schröder azt remélte, hogy az NSZK a „megosztás” és az „átkarolás” politikájával eljut a szocialista országokkal való kapcsolatok ren4i
