Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)

1976 / 1. szám - Kozma Ferenc: A világgazdasági rend megújításának lehetőségeiről

beleértve a kutatóbázisokat, a beruházási javak termelését, a szakképzés lehetőségeit;

— kezében tartja a világkereskedelem kulcspozícióit, így a szállítási hálózatot, a kereskedelmi cégeket és know how-t, a raktározási és elosztási apparátust;

— kezében tartja a világ bankhálózatát, ezzel együtt a nemzetközi tőkemozgások forrásait és mechanizmusát;

— rendelkezik akkora tudással és tőkével, amelynek segítségével — legalábbis részben — helyettesíteni tudja a fejlődő világból származó nyersanyagokat;

— rendelkezik a világ exportálható élelmiszer-tartalékainak zömével;

— kiépített és egyelőre felszámolhatatlan gazdasági kulcspozíciói vannak csaknem minden fejlődő ország iparában, szakértői dolgoznak ezen országok államapparátusában és hadseregében.

Mindezzel szemben a fejlődő országok még akkor sem tudnának kellő ellensúlyt képezni, ha hosszú távon is fenn tudnák tartani akcióegységüket. A nemzetközi gazdaságban ugyanis helyzetük egyértelműen kisebbségi (a világkereskedelemnek mindössze 28%-át adják, az OPEC-országok nélkül pedig 11%-át), forgalmuk azzal a világgazdasági szektorral bonyolódik le, amelyet meg akarnak zabolázni, egymás közötti gazdasági kapcsolataik minimálisak (a fejlődő országok egymás közötti kereskedelme alig haladja meg a világkereskedelem 5%-át!), és nemzeti fejlesztési koncepcióikat még azokban a térségekben sem hangolták össze, ahol egy-egy ország önmagában vett potenciális fejlődési energiái csaknem a semmivel egyenlőek. Az imperializmus reális technikai, műveltségi, kereskedelmi és pénzügyi erejével tehát nem tudnak szembeállítani sem reális gazdasági erőt, sem szektoron belüli gazdasági összefogást. Az egyetlen, amire támaszkodhatunk, az „új gazdasági rend” körül kialakult politikai akcióegység.

Potenciális gazdasági és politikai helyzetük viszont annyira differenciált, hogy a tőkés világpiaci és gazdasági (esetleg politikai) nyomásokra való reagálásuk várhatóan nem lesz egységes. Egyelőre a nemzetközi fórumokon megnyilvánuló akcióegységüket összetartja a maximális tőke- és jövedelem-átcsoportosításra irányuló közös érdek. Igaz, hogy ennek a lehetőségei is rendkívül különbözőek: eddig a kőolajexportáló országok nyertek a legtöbbet, jóval kevesebbet remélhetnek az egyéb nyersanyagokat exportáló országok, a „harmadik világ” lakosságának zömét kitevő országok pedig súlyos fizetési nehézségekkel küzdenek többek között az olajárak emelkedése miatt is. Ezek is remélik azonban — legalábbis egyelőre —, hogy a nyersanyagexportálók monopolista helyzetére, az ENSZ-ben megnövekedett politikai súlyukra támaszkodva végül is sikerül a fejlődési holtpontról való kimozduláshoz szükséges anyagi eszközöket kicsikarniuk.

Ez az érdekközösség azonban a fejlődési lehetőségek differenciálódása következtében idővel szükségszerűen lazulni fog. A differenciálódás szemmel láthatólag máris megkezdődött, és pedig a következő irányokban:

— a legjelentősebb fejlődési lehetőségei a gfér lakosságú, igen fontos természeti kincsekkel rendelkező országoknak vannak. Itt gyűlt össze az olajár-emelkedésből származó extraprofit zöme. Bár a világinfláció ezt az összeget reálértékben az eltelt két év alatt jelentősen megnyirbálta, s a bevételek növekedési üteme az olajtakarékosság, valamint a helyettesítő energiahordozók termelésének felfutása miatt nem éri el a prognosztizáltat, a megmaradt eszközök még mindig jóval meghaladják ezen országok beruházási lehetőségeit;

— észrevehetően más a helyzetük azoknak az országoknak, amelyek ugyan jelentős olaj- vagy más természeti kinccsel rendelkeznek, lakosságuk azonban számottevő. Itt ugyanis az egy főre vetített olajbevételek is jóval kisebbek, a fejlesztési feladatok nagyobbak és komplexebbek, s az infláció csapásait is jobban érzik;

— külön érdekkörként tarthatók számon azok az országok, ahol a külföldi tőke

20