Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 1. szám - Joó Rudolf: Az EGK és a társult fejlődő országok

gazdasági és pénzügyi függésük ellenére — a nemzetközi politika számos jelentős kérdésében a francia állásponttól eltérő nézetet képviseltek. (A francia diplomácia mozgását nem, vagy csak később követte a legtöbb „francia” afrikai ország külpolitikája pl. az arab-izraeli konfliktus, vagy a Kínai Népköztársaság elismerésének kérdésében.)

Azokban a nemzetközi kérdésekben azonban, amelyekben Franciaország közvetlen érdekei forogtak kockán, az afrikai országok „csatlakozása” sokkal egyöntetűbb. Ez történt Algéria kérdésében, valamint az Afar és Issza terület önállóságának kérdésében is. (A „francia” afrikai országok ez utóbbi problémával leszakadtak az egységes afroázsiai csoporttól, és úgy vélték, hogy az 1960-as referendum során e területek szabad elhatározásukból kerültek francia fennhatóság alá.)

A nemzetközi pénzügyek és kereskedelem nagy kérdéseiben a francia—afrikai „szolidaritás” sohasem mondott csődöt: a Nemzetközi Valuta Alapban, a Nemzetközi Fejlesztési és Újjáépítési Bankban, valamint az UNCTAD-konferenciákon Franciaország és partnerei állandó, homogén blokkot alkottak.

Az előbbiekből is látható, hogy a yaoundéi társulásban nem egyformán volt érdekelt a 6 közös piaci ország. Ennek a társulásnak fő haszonélvezői elsősorban a volt „anyaországok”, mindenekelőtt Franciaország volt.

Gazdasági szempontból a társulás kettős hasznot hozott Franciaországnak: egyrészt csökkentette azokat a terheket (segélyek, hitelek stb.), amelyeket különben egyedül kellett volna viselnie kétoldalú kapcsolataiban, másrészt objektíve előnyben részesítette a francia vállalatokat, amelyek tradicionális kapcsolataiknál, „beépültségüknél” fogva az EGK-megrendelések zömét kapták ezeken a területeken.

A francia érdekeltséget azonban nem lehet csak rövid távú gazdasági tényezőkre szűkíteni. A francia társulási politika csak része, fontos kiegészítője a döntően kétoldalú kapcsolatokra épülő, a politikai, katonai, kulturális, gazdasági szférát egyaránt átfogó, hosszú távú francia Afrika-politikának.

Franciaország kivételes helyzetéből helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy az EGK—EAMA társulás a többi közös piaci országnak nem volt kedvező. Az NSZK és Hollandia például, amelyek nem rendelkeztek afrikai gyarmatokkal, a yaoundéi társulással kibővített kedvezményes piacot és védett tőkeelhelyezési területet nyertek. Az NSZK a társulás segélyezési rendszerén keresztül hosszú ideig meg tudta akadályozni, hogy a 18 afrikai állam többsége elismerje az NDK-t. Ez a politikai „kompenzáció” természetesen értékét vesztette Bonn számára a Hallstein-doktrína végleges eltemetésekor.

A társulás kérdése Nagy-Britannia közös piaci csatlakozása után

Angliával a fejlődő országok jelentős részét átfogó brit Nemzetközösség vezető hatalma, Franciaország mellett a legjelentősebb volt afrikai gyarmatosító lépett be az EGK-ba. Ez a tény komoly változásokat hozott a Közös Piac belső és külső viszonyaiban egyaránt:

8i