Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Haraszti György: A technikai haladás és a nemzetközi jog
tővé vált a gyakorlati szempontból legfontosabb problémákra fordítani a figyelmet, ezekre nézve új nemzetközi jogszabályokat kialakítani és későbbre halasztani az elhatárolás kérdését, amikor már komoly remény lehet majd arra, hogy az államoknak sikerül megegyezniük ebben a kérdésben. Az ENSZ Űrjogi Albizottsága minden évben napirendre tűzi a kérdést, ám anélkül, hogy érdemi megvitatásába belemélyedne. Milyen kérdésekben sikerült eddig megegyezni? Nem volt könnyű megkezdeni a világűr jogának nemzetközi szerződésekben való rögzítését, és nyilván csak lépésről lépésre lehet előrehaladni, hiszen nem lehetett és még ma sem lehet előre látni azokat a nagyszerű eredményeket, amelyek a tudomány és a technika újabb és újabb vívmányainak felhasználásával elérhetők e távoli térségekben. Az első nagy lépést a hosszú és fáradságos tárgyalások után megszületett 1967. évi szerződés jelentette, amely a kozmikus térség jogának alapvető kérdéseit néhány tömören fogalmazott szabállyal oldotta meg, a részletes szabályok kialakítását további szerződések számára tartva fenn. A szerződés rögzítette ezt az alapvető elvet, hogy a világűrt és benne az égitesteket minden állam szabadon kutathatja és használhatja békés célokra, ezt a tevékenységet azonban minden állam javára és érdekében kell folytatni. Ennek megfelelően kimondta azt is, hogy a világűrt, illetve az égitesteket egyetlen állam sem sajátíthatja ki a maga számára és nem gyakorolhat felettük szuverenitást. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy egy állam a felbocsátott űrobjektum, illetve annak esetleges személyzete felett a világűrben is joghatóságot gyakoroljon. A szerződés rendelkezései értelmében az államok a világűrben az együttműködés és kölcsönös segítségnyújtás elveinek megfelelően kötelesek tevékenykedni, tevékenységükért és az annak következtében előállott károkért felelősséggel tartoznak. Ez a szerződés megnyitotta az utat ahhoz, hogy a tudomány és a technika vívmányainak felhasználása révén az ember számára nemrég megnyílt világűrre vonatkozólag részletesebb egyezmények jöjjenek létre, amelyeknek célja az államok által a világűrben kifejtett tevékenység szabályozása. így jött létre elsőnek az az egyezmény, amely részletezi az államok kötelezettségeit a balesetet szenvedett vagy bajba jutott űrhajósok számára nyújtandó segítséggel kapcsolatban, továbbá kötelezi őket a világűrbe felbocsátott objektumnak vagy alkatrészének a felbocsátó szervhez való visszajuttatására. Ezt az egyezményt követte az űrobjektumok által okozott károkért való felelősség kérdését szabályozó nemzetközi egyezmény, amelyet hosszú évekig tartó viták után 1971-ben sikerült tető alá hozni. Bár a kárfelelősség elvét már az alapszerződés is rögzítette, a részletes szabályok kidolgozása azért volt különösen nehéz, mert az egyes államok belső jogrendszerei között az okozott kárért való felelősség kérdésében lényeges eltérések mutatkoznak, és különösen nagy a különbség a szocialista jogrendszereknek és a tőkésállamok jogának ide vonatkozó rendelkezései között. Az ENSZ Űrjogi Albizottságában részt vevő államok — közöttük hazánk — közös erőfeszítéseinek tulajdonítható, hogy végül is sikerült megegyezésre jutni, és meghatározni az űrobjektumot felbocsátó állam messzemenő felelősségét az objektum által okozott károkért. Mint ahogy annak idején a magyar jogban is egy veszélyes üzem, a vasút megjelenése vezetett a vétkességtől független objektív felelősség elismeréséhez, hasonló fejlődés 70
