Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Palánkal Tibor: A gazdasági és monetáris integráció helyzete és távlatai az EGK-ban
intézményi rendszerét lényegében változatlanul hagyták, s a gazdaságpolitika az első szakaszban továbbra is a nemzeti kormányok hatáskörében maradt. A monetáris és gazdasági unió első szakaszára vonatkozó határozatok végrehajtása lényegében még el sem kezdődött, amikor 1971 májusában kibontakozott a tőkés nemzetközi pénzügyi rendszer háború utáni egyik legsúlyosabb válsága. A dollár helyzetének a megingása a monetáris uniót is válságba sodorta. A Miniszterek Tanácsa alig néhány hónappal az 1971. februári ülés után arra kényszerült, hogy beleegyezzék a valutaárfolyamok ingadozási sávjainak szélesítésébe, és tudomásul kellett vennie, hogy az NSZK és Hollandia májustól bevezeti a márka, illetve a holland forint lebegtetését. Miután augusztusban Nixon elnök az amerikai fizetési mérleg és a dollár védelmében hivatalosan is felfüggesztette a dollár aranyra való konvertibilitását és az importra 10%-os pótadót vetett ki, a Miniszterek Tanácsa lehetővé tette a tagállamok számára, hogy egy- vagy kétcsatornás valutapiac (külön lebegési csatorna a kereskedelmi elszámolásokra, illetve a tőkemozgásokra) között választhassanak. Nixon intézkedései után Olaszország és Belgium lebegtetni kezdte valutáját, Franciaországban pedig kettős valutapiacot vezettek be. A dollárnak az aranyhoz viszonyított leértékelése 1971 decemberében együtt járt a közös piaci valuták egymással szembeni újraértékelésével is. Ez lényegében a közös piaci valuták dollárhoz viszonyított különböző mértékű felértékeléséből adódott. A Nemzetközi Valuta Alap tagállamai emellett 1971 decemberétől valutaárfolyamaik dollárral szembeni ingadozási sávjait +2,25%-ra szélesítették, ami — a monetáris unió alapelveivel ellentétben — tágította a közös piaci valuták egymással szembeni szabad lebegtetésének a határait is. Az 1971-es valutaválság után a monetáris unió újraélesztésére csak 1972 márciusában kerülhetett sor. A Miniszterek Tanácsa számára a fő probléma még inkább a valuta- árfolyamok egymással szembeni szabad lebegési sávjának a szűkítése lett. A 4,5%-os szabad ingadozási sáv a dollárral szemben ugyanis azt jelentette, hogy a közösségi valuták egymással szembeni szabad árfolyamváltozása elérhette a 9%-ot is. Nem véletlen, hogy ilyen körülmények között a tagállamok vállalatai kereskedelmi ügyleteiket dollárban igyekeztek lebonyolítani, hiszen így a szabad leértékelődés legfeljebb 4,5% lehetett. Az EGK-tagállamok kormányai 1972 márciusában a szabad lebegési sávot 4,5%-ról 2,25%-ra szűkítették. Az árfolyamváltozás lehetséges maximális mértéke tehát 4,5%-ra csökkent. Az 1971-es valutaválságot megelőző időszakhoz viszonyítva a lebegési „csatorna” így is jelentősen kiszélesedett, hiszen a válság előtt az Európai Fizetési Unió valutái egymással szemben szabadon +0,75%-kal ingadozhattak, vagyis a „kígyó” számára biztosított „csatorna” sokkal kisebb volt. A Miniszterek Tanácsának 1972. márciusi határozatait bizonyos fenntartások mellett elvileg a csatlakozni kívánó országok is elfogadták. Az 1972 elején hozott intézkedéseket is csak néhány hónapos nyugalmi időszak követte. 1972 nyarán újabb nemzetközi pénzügyi miniválság köszöntött be. Ennek központi szereplője az angol font sterling volt. A fontválság nem fizetésimérleg-deficitből származott, ezért bizonyos mértékig meglepetésszerűen következett be. Legfőbb oka a rendkívül magas brit inflációs ráta volt, melynek következtében júniusban a font leérté39
