Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Palánkal Tibor: A gazdasági és monetáris integráció helyzete és távlatai az EGK-ban
kelésével kapcsolatos hírek kaptak lábra. Ez a fonttól való tömeges és nagyarányú meneküléshez vezetett. Nagy-Britannia 1972. május 1-től csatlakozott az EGK szűkített lebegési sávjához. Június 23-án a brit kormány a font lebegtetésének a bejelentésére kényszerült. A font védelmében mind a Bank of England, mind a közösségi központi bankok jelentős összegekkel avatkoztak be, ám intervencióik nem bizonyultak elegendőnek. A brit kormány szerint csupán a lebegtetést megelőző héten Nagy-Britanniából körülbelül 1 milliárd font értékű külföldi valuta áramlott ki. Az angol fontot követte az ír font, majd a dán korona is kilépett a 2,25%-os lebegési sávból. Az 1972-es pénzügyi válság az olasz lírát is súlyosan érintette. A valutaárfolyamok stabilizálása 1973-tól még inkább lehetetlenné vált. 1973 februárjában újabb spekulációs nemzetközi pénzügyi válság keletkezett, amely a dollár 10%-os leértékelésével járt együtt. A közös lebegtetésre történtek ugyan kísérletek, de az 1973 októbere után lekerült a napirendről. Különösen Nagy-Britannia, Olaszország és Írország számára a közös lebegtetésben való részvétel — fizetésimérleg-problémáik miatt — szóba sem jöhetett. 1974 januárjában Franciaország, a monetáris unió fő szószólója, fizetésimérleg-problémái miatt ugyancsak arra kényszerült, hogy kilépjen a közös „csatornából”, s abba csak 1975 júliusában tért vissza. Ez azt jelentette, hogy a közös lebegtetés egyfajta „nyugatnémet márka zónát” eredményezett, amelyben nem közös piaci országok (Svédország és Norvégia) is részt vettek. A monetáris unió bizonyos intézkedéseit tehát fenntartották, de az unión a tagországok egy része kívül maradt, miközben az a viszonylag erős nyugatnémet gazdaság számára szélesebb nyugat-európai pénzügyi ellenőrzést biztosított. A monetáris integráció szempontjából — különösen 1972 után — a gyorsuló infláció is egyre súlyosabb problémát okozott. Az 1972. októberi csúcstalálkozó határozatainak megfelelően az inflációval szembeni kollektív fellépés tulajdonképpen a gazdaság- politikai koordináció elsődleges célkitűzésévé vált. Az inflációval szembeni fellépés fő feladatait a Miniszterek Tanácsa 1972. október 31-i értekezlete határozta meg. Az 1971-es harmadik gazdaságpolitikai program 2,5—3%-os előirányzataival ellentétben a Miniszterek Tanácsa 1973-ra már a 4%-os inflációs rátát nyilvánított elfogadhatónak. A tagállamok ezzel kapcsolatban elhatározták, hogy a nemzeti össztermék növekedésének arányában a forgalomba kerülő pénz mennyiségét korlátozzák, és csökkentik az állami kiadásokat. Összehangolják a kamatlábakra és a kötelező tartalékokra vonatkozó politikájukat is. Az 1973-as év mind a korábbi évek átlagaitól, mind az EGK-országok kormányának hivatalos célkitűzéseitől eltérően az infláció üteménekúj rekordját produkálta. AzOECD- országok inflációs rátája az 1969—1972 közötti időszak átlagában 3,3% volt. Az infláció üteme 1973-ra 7%-ra, 1974-re pedig 14%-ra ugrott. Mind a fizetési mérlegek, mind az együttes lebegtetés szempontjából külön problémát okozott, hogy az inflációs ráták az egyes országok között is erőteljesen differenciálódtak. A fogyasztói árak emelkedésének indexe 1974-ben az NSZK-ban csak 7,5% volt, Franciaországban elérte a 14%-ot, az Egyesült Királyságban a 15%-ot, Olaszországban pedig a 19%-ot.2 A nyugatnémet már40
