Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Palánkal Tibor: A gazdasági és monetáris integráció helyzete és távlatai az EGK-ban
Luc Wauters brüsszeli bankárt idézzük: „Európa a közös valuta által lesz, vagy nem lesz soha.” A monetáris és gazdasági unióval kapcsolatos konkrét megoldásokat illetően azonban a tagországok között lényeges nézetkülönbségek és érdekellentétek adódtak. Az unió szükségességében többé-kevésbé egyetértettek, a megvalósítás formáit, a sorrendet, a hangsúlyokat és nem utolsósorban az egyetértés okait illetően a tagállamok közötti különbségek jelentősnek bizonyultak. Ilyen körülmények között a monetáris unió Werner- tervben körvonalazott megoldása sem valami kollektív érdekrendszeren alapult, hanem lényegében a tagállamok eltérő érdekeinek eredőjéből származott. Ahogy a közös agrárpolitika is politikai kompromisszum volt a német ipari és a francia agrárérdekek között, úgy a monetáris unió is több politikai kompromisszumra támaszkodott. A kérdés jellegéből kifolyólag és az EGK kibővülése következtében a politikai kompromisszumok rendszere a monetáris unióval kapcsolatban lényegesen bonyolultabb volt. Franciaország érkekeltsége elsősorban az agrárpolitika fenntartásával volt kapcsolatos. A franciák a monetáris uniót különösen azért állították előtérbe, mert az árfolyam- rögzítések nélkül a közös agrárpolitika működése súlyos akadályokba ütközött. A francia és olasz monetáristák ezért a pénzügyi uniónak adtak prioritást és az volt a véleményük, hogy a monetáris unió majd fokozatosan elvezet a gazdasági unióhoz. A Német Szövetségi Köztársaság ezzel szemben a gazdaságpolitikák koordinációját tartotta elsődleges feladatnak. A nagy nyugatnémet monopóliumok az ipari vámunióból ugyan jelentős nyereségekhez jutottak, az agrárpolitika és az árfolyamtámogatások közvetlen állammonopolista terheit azonban elsősorban a Szövetségi Köztársaság viselte. A német ökonomisták szerint a konjunktúra és általában a gazdaságpolitikák széles körű összehangolása nélkül a közös valutát aligha lehet megteremteni, s a monetáris intézkedések olyan területeken, mint például az infláció elleni harc, önmagukban nem lehetnek eredményesek. A nyugatnémetek a támogatások fejében nagyobb beleszólást követeltek partnereik gazdaságpolitikájába, vagyis a gazdasági uniótól nem kis mértékben a nyugatnémet hatalmi aspirációk megvalósítását várták. Az erőviszonyok alapján a koordinációk a nyugatnémet érdekek hatékonyabb érvényesítését ígérték. Nem véletlenül volt az NSZK mindvégig a szupranacionalizmus és a szorosabb politikai integráció fő szószólója. A nyugatnémet-—francia kompromisszum a gazdasági unió kérdésében is alapvető jelentőségű volt, a korábbi de Gaulle-i állásponttal szemben Pompidou már elfogadta a lazább konföderációra épülő politikai integráció gondolatát. A gazdasági és politikai uniót illetően a hollandok lényegében a nyugatnémetek álláspontját támogatták. A holland politika mindig is nagy figyelmet szentelt a nyugateurópai kapitalizmus stabilitásának, s az EGK-n belüli politikai integrációnak is fő támogatója volt. Hollandia az NSZK-hoz hasonlóan viszonylag nagy arányban viselte volna a gazdasági unió keretében kialakított „struktúrapolitikák” terheit is. Az erősen koncentrált holland monopoltőke az egyik leginkább internacionalizálódott termelési és vállalati struktúrával rendelkezik a világon, s akárcsak a német monopóliumok, a gazdasági uniót további külső expanziójának az alátámasztására szerette volna felhasználni. Hasonló motívumok egyébként az internacionalizált angol nagytőke közös piaci maga37
