Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 2. szám - Pirityi Sándor: A béke- és konfliktuskutatásról
„A békekutatás, ez a becsvágyó és elkötelezett tudományág, amely az orvoslás ígérete egy konfliktusokkal elárasztott világban, továbbra is keresi tudományos arculatát” — írja Thomas Bruns, a Saar-vidéki Egyetem kutatója,3 aki cikkében az „elhatárolódás” kérdéseivel foglalkozik. „Hogy is ne lenne bizalmatlan a béke »tudománya« a jogászokkal, politológusokkal, szociológusokkal, pszichológusokkal vagy történészekkel szemben, akik féltékenyen versenyeznek egymással kiaknázásának monopóliumáért? Nem kell-e megtartani a kellő távolságot az előharcosait olykor átható idealizmusokkal és ideológiákkal szemben?” — teszi fel a kérdéseket, amelyekből a második különösen sokat mondó, még akkor is, ha külön kitér a „praxeológia” problémájára: „Szabad-e a peace research-nek eredményességi meggondolásból tárgyalásokba bocsátkoznia a fennálló hatalommal, vagy ellenkezőleg, párhuzamos hálózatokon keresztül kell-e nyilatkoznia, sőt esetleg az elnyomott forradalmi erőkre kell-e támaszkodnia?” Bruns szerint elkerülhetetlen az új tudományág „politizálódása és polarizálódása”. A nyugati békekutatásban — úgy tűnik — külön utat járnak a hagyományos peace research angolszász képviselői, a „conflict resolution” hívei (például a Rand Corporation specialistái), valamint a „haladó”, „kritikus”, „radikális” jelzővel illetett ifjú kutatók, akik Bruns szerint uralkodó frakcióvá nőtték ki magukat Nyugat-Európában. Ez utóbbi csoport azt hangoztatja, hogy a béke kutatásának együtt kell járnia a társadalom bíráló elemzésével, s fel kell mérnie az egyéni és kollektív agresszivitást a társadalmi-gazdasági viszonyok világánál. Átfogó „béke-stratégiát” hirdet, amely az eszközök változatos sokaságát hozza mozgásba: nemzetközi síkon a disszociációs technikákat (az ellenfelek kölcsönös „elszigetelését” aszimmetrikus típusú konfliktus esetében, tehát különböző erő-kategóriájú államok között), avagy az asszociációs technikákat (azonos nagyságrendű hatalmak közötti szimmetrikus típusú konfliktusnál az ellenfelek „integrációját”); belpolitikai síkon egyfelől az „agresszív társadalmi magatartás” megelőzését (demokratizálás, a nemzeti jövedelem igazságosabb elosztása, az „uralmi” és kizsákmányoló struktúrák megszüntetése), másfelől a pacifizmus társadalmon belüli kifejlesztését, a „békepedagógiát” stb. A békekutatás „kritikai” irányzatát képviselő IPRA (Nemzetközi Békekutató Társaság) eddig öt kongresszust tartott, mégpedig Groningenben, Tällbergben, Karlovy Varyban, Bledben és végül, 1974-ben az indiai Varanasiban. Ez utóbbin nem jelenhetett meg Johan Galtung, a „kritikai” békekutatás vezéralakja, az oslói Nemzetközi Békekutató Intézet igazgatója, s általános volt a vélemény, hogy a kongresszus résztvevői „nem lehettek valóban újító ösztönzés szemtanúi”. Említésre méltó kivételnek nevezték azonban Kenneth Bouldingnak az előadását, amelyben a békekutatás jövendő orientációjáról elmélkedve e tudományterület hagyományos és radikális ágazatai összebékíté- sének szükségességéről beszélt. Szerinte a „negatív” békekutatás valamely átfogóbb tudomány hasznos eleme maradhat, amelyet Galtung és néhány indiai kollégája nyomán „az emberi kibontakozás tudományának” lehetne nevezni. A „pozitív” békekutatást viszont több módszertani precizitással, több operativitással meghatározott ágazatokra 3 Politique Étrangere, 1974. 3. sz. 33
