Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 2. szám - Pirityi Sándor: A béke- és konfliktuskutatásról
kellene feldarabolni, olyanokra, mint például „az igazság kutatása”, „a szabadság kutatása”, „a gazdagság kutatása”, „a közösség kutatása’’ és így tovább. Boulding abszolút elsőbbséget kíván biztosítani „az igazság kutatásának’’, mint ahogy referátumának címe is ez volt: Program az igazság kutatásához (A program for justice research). A modern békekutatás megítélésével a hetvenes években a Német Demokratikus Köztársaságban is foglalkoztak. Az IPW-Berichte hasábjain több ízben átfogó kritikai elemzést adott e kutatási területről, természetesen figyelmét elsősorban az NSZK-ra összpontosítva. Talán részletesebb méltatást érdemel Alfred Bönisch „A polgári békekutatásnak az ideológiai harcban betöltött szerepéhez” című tanulmánya,4 amelynek aktualitása ma is vitathatatlan. A szerző bevezetőben rámutat, hogy „a korunkban egyre jelentősebbé váló polgári békekutatás. .., mivel korunk fő problémájával van kapcsolatban, nagyon szemléltetően mutatja a mai kapitalizmusban az ideológiai-politikai területen végbemenő válság-, alkalmazkodási és differenciálódási folyamat haladását”. Bönisch eléggé kategorikusan lezárt listát ad a szerinte legismertebb polgári békekutatókról: Johan Galtung, Bert Röling, Dieter Senghaas, Fritz Vilmar, Ekkart Krippendorf, Artur Waskow, Kenneth Boulding és Karl Kaiser. Többen közülük politológusok, mások matematikusok, szociológusok, közgazdászok vagy pszichológusok. Beállítottságuk tudományosan és mindenekelőtt politikailag nagyon különféle. Ami az intézeteket illeti, egyesek szorosan együttműködnek az állami szervekkel, mások többé- kevésbé „függetlenek”. Maguk a békekutatók részben az imperialista rendszert támogatják, részben felismerik a jelenlegi kapitalizmus ellentmondásait és élősdi jelenségeit, és azok kiküszöbölésére törekszenek, anélkül hogy szocialista követelésekkel lépnének fel. Bírálatukat gyakran eléggé ködösen fogalmazzák meg, úgyhogy azok végül is nem egy esetben a kapitalizmus apológiájává változnak. Számos polgári békekutató abszolutizálja a „politológiai” módszereket, vizsgálatai során elhanyagolja a gazdasági viszonyokat, így imperializmusellenes bírálata tartalom nélküli frázissá válik és mindenféle társadalmi rendszer elleni anarchikus lázadásra ösztönöz. Az IPW-Berichte említett tanulmánya szerint a polgári békekutatás első említésre méltó fejlődési szakasza az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek közepéig terjed. Ebben az időszakban a békekutatásnak a nyilvánosság számára nem volt jelentősége. De az e területen foglalatoskodók egy csoportja már akkor abban a szellemben működött, amelyet a jelenleg tevékenykedő fiatalabb polgári békekutatók „konzervatívként” ábrázolnak. A konzervatív csoportosulás kevéssé bírálja az imperializmust, nyíltan a rendszer stabilizációját szolgálja. A „kritikai” irányzatú polgári békekutatás ideológia kritikát kíván folytatni és politikailag aktívan fellép az imperializmus ellen. Átfogóbb tudományos felismerésekhez akar eljutni, mint a „konzervatív” békekutatás, emellett és mindenekelőtt közvetlen kapcsolatba akar kerülni a politikai gyakorlattal. 4IPW—Berichte, 1973. 8. sz. 34
