Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Herbert K. Tillema: Az Egyesült Államok katonai beavatkozásai a második világháború után

mat. A hipotézist alátámasztja, hogy egyik esetben sem jelentkeztek a fenti gátló tényezők. A konkrét helyzetek elemzése során azonban kiütköznek az „elmélet” korlátái. Először is Tillema itt már nyíltan magáévá teszi az agresszív amerikai politika irányítóinak értékítéleteit, ameny- nyiben az USA koreai intervencióját és a koreai belügyekbe való beavatkozását a 4. sz. veszély- helyzet, 1965-ös dominikai intervencióját a 2., vietnami agresszióját és az 1958-as libanoni partraszállást a 3. veszélyhelyzet meglétével indokolja. Belátja ugyan — hiszen később Eisenhower, illetve Johnson elnök is elismerte —, hogy Libanonban és Dominikában nem fenyegetett „kommunista veszély”, de nem vesz tudomást arról, hogy az efféle „optikai csalódás” többször ürügy az amerikai fegyveres beavatkozáshoz, mintsem jóhiszemű tévedés. A „defenzív intervenció” sémájába sehogy sem illik bele, hogy az Egyesült Államok mind Koreában, mind Vietnamban fokozatosan egyre jobban kiterjesztette agresszióját.

Az „elmélet” használhatóságát véleményünk szerint tovább korlátozza, hogy a gátló tényezők listája túlságosan rövid. A szerző feltűnően kerüli az olyan nehezen megfogható, de a jelentős következményekkel járó nemzetközi lépéseknél nyilván számításba vett tényezőket, mint az Egyesült Államok presztízse, a fegyveres beavatkozás világvisszhangja, hatása az Egyesült Államok szövetségi rendszerére, az intervencióval kapcsolatos rövid és hosszú távú érdekek ütközése stb. Kifogásolható, hogy a gátló tényezők között egyenlő súllyal szerepel a nukleáris háború elkerülésére vonatkozó szovjet—amerikai megegyezés (ami egyébként immár több mint hallgatólagos), és több más, jóval kisebb jelentőségű feltétel. Kár, hogy a döntési mechanizmussal kapcsolatos gátló tényezők vizsgálata során a könyv nem érinti az Elnök és törvényhozás közti alkotmányos vitát, mely a vietnami háború nyomán bontakozott ki. Tillema a korlátozott fegyveres beavatkozásról hozható döntés kérdésében vitathatatlannak tekinti az Elnök jogkörét. Legfeljebb az fordulhat elő — írja —, hogy az Elnök „hagyja magát meggyőzni”, és az intervenció helyett más lépések mellett dönt. A könyv értékes megállapítása: az amerikai vezetők csoportos döntéseinek elvével ellentétben áll az az egyre jobban terjedő gyakorlat, hogy a megbeszélésekre, melyeken a fontos döntéseket meghozzák, eleve nem hívják meg azokat, akik részéről ellenvéleményre lehet számítani.

Nem helyeselhetjük, hogy a szerző hatékonynak és érvényesnek tart bizonyos morális korlátokat, melyeket az Egyesült Államok vezetői — számos példa bizonyítja — inkább csak szavakban tisztelnek: a tényt, hogy felforgató tevékenységével gyakran maga az Egyesült Államok idéz elő belső konfliktust, melyet szükség esetén ürügyként használhat fel a nyílt beavatkozásra. (Klasszikus példa J. Arbenz kormányának megbuktatása Guatemalában 1954-ben, az ehhez hasonló — de kudarcba fulladt — művelet, az 1961-es kubai partraszállás stb.) Pedig Tillema tudja, hogy a „kommunista beavatkozás” vagy „felforgatás” bizonyítékai gyakran Washingtonból származnak, akárcsak az amerikai intervenciót sürgető „felkérés”. Az utóbbival kapcsolatban maga idézi az USA saigoni nagykövete által 1961 decemberében Washingtonból kapott utasítást, melynek értelmében a diplomatának meg kellett győznie az ingadozó Diemet, hogy levélben kérjen fegyveres segítséget Kennedy elnöktől. A levéltervezet szövegét a State Department — talán „gyengébbek kedvéért” jelszóval — táviratilag megküldte Saigonba. (Két mondat a Nolting nagykövetnek küldött utasításból: „Amikor átnyújtja neki [mármint Diemnek] a levéltervezetet, értésére adhatja: nem várjuk el, hogy a levele szó szerinti másolat legyen. Sőt, reméljük, nem lesz az, de a világközvélemény szempontjából fontosnak tartjuk, hogy tartalmazza az ott felsorolt lényeges pontokat.” (121. 1.) A dominikai partraszállást igazoló „felkérést” egy szűk, még névleges hatalommal sem rendelkező katonatiszti csoport írta az Egyesült Államok diplomatáinak hosszas unszolására, pontosan feltüntetve „kérvényükben” az igényelt — korábban odaszállított, beavatkozásra kész — amerikai csapatok létszámát. (123. 1.)

Az 5. fejezet a veszélyhelyezetek szerinti csoportosításban sorra vesz mintegy 30 második világháború utáni konfliktust, melyben egy vagy több „gátló tényező” miatt nem került sor amerikai beavatkozásra. A politikai-társadalmi válsághelyzetek felszínes, a lényeges okok és érdekek elemzését mellőző formális áttekintése azonban az esetek önkényes csoportosításához

127