Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Nyerges János: A legnagyobb kedvezmény elve a kelet-nyugati kereskedelemben
egyik fél valamit ajándékoz a másiknak, míg a másik esetben hűségesen és korrektül tartja magát az egyenértékűség elvéhez... Szerintünk sokkal egyszerűbbek lehetünk. A kereskedelempolitikának csak két útja van: bármely ország valamennyi szállítóját vagy teljesen egyenlően, vagy teljesen egyenlőtlenül kezelheti.”1 Hogyan lehet feloldani ezt az ellentmondást? Ügy, hogy visszatérünk a legnagyobb kedvezmény elvének egyetlen lehetséges gazdasági értelmezéséhez, ahhoz, hogy ez a formula nem anyagi szolgáltatást, hanem egyenlő elbánást jelent. Arra a kérdésre, hogy a legnagyobb kedvezmény elve nem biztosítja az anyagi előnyök egyenlőségét, azt lehet válaszolni: az anyagi jellegű engedmények kérdését csakis a kölcsönös előnyök elve alapján lehet megoldani. Arra, hogy ezt a kölcsönös előnyt az anyagi engedményeknek milyen mértéke és aránya, milyen fajtája biztosíthatja, nincs és nem is lehet általános formulát találni. Hiszen az egyes országok érdekei területenként és koronként is változnak, ezenkívül igen sokrétűek. Konkrét engedményekről az államközi tárgyalások során kell dönteni. Mi a jelentősége tehát a legnagyobb kedvezmény formulájának kelet—nyugati viszonylatban? Az, hogy ez a szerződési záradék biztosítja, hogy a felek nem alkalmaznak semmiféle diszkriminációt, nem akadályozzák mesterségesen a kereskedelmet. Világos, hogy ennek a minimális követelésnek a teljesítése önmagában nem biztosítja a kapcsolatok fejlődését, mert ahhoz még tekintetbe kell venni az egyes országok konkrét kívánságait, érdekeit is a kölcsönösség (reciprocitás) alapján. A legnagyobb kedvezmény elve conditio sine qua non-]a a kapcsolatok tartós fejlődésének, vagy a logikából vett fordulattal élve: a legnagyobb kedvezmény elve szerinti elbánás a kereskedelmi kapcsolatok egészséges fejlődésének szükséges feltételét, a kölcsönös előnyök elve pedig az elégséges feltételt jelenti. Mindkettőre szükség van.1 2 Az elvi kérdések megvilágítása után vessünk egy pillantást a kereskedelempolitikai gyakorlat kérdésére. Itt két kérdés merül fel. Az egyik az állami vállalatok részvétele a nemzetközi kereskedelemben, a másik a tervezés, a tervgazdálkodás és a nemzetközi kereskedelem elveinek és gyakorlatának összefüggése. Az állami kereskedelemre vonatkozó szabályzatokat a Havannai Charta szerkesztői, később pedig a GATT a szabadkereskedelmi doktrínák szempontjából dolgozta ki. Ez önmagában még nem jelentene problémát, ha a későbbiekben nem torzították volna el a szabadkereskedelmi doktrína értelmezését. Az állami kereskedelmi vállalatokra vonatkozó GATT-rend- szabályok ugyanis kimondják, hogy ezeknek a vállalatoknak — tehát az állami kézben levőknek — ún. kereskedelmi meggondolások szerint kell eljárniuk.3 1 H. Rittershausen: Internationale Handels und Devisenpolitik. Frankfurt am Main 1952. 32. old. 2 Lásd Nyerges János: A kelet—nyugati kereskedelem időszerű kérdései. Köz- gazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1961. 3 „1. a) Valamennyi szerződő fél kötelezi magát, hogy ha bárhol állami vállalatot létesít, tart fenn, vagy bármely vállalatnak jogilag vagy gyakorlatilag kizárólagos 100
