Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés
E népek a világ lakosságának döntő többségét alkotják. A szocialista országoknak internacionalista kötelessége, hogy Ázsiában, Afrikában és Latin-Amerikában támogassák a népek forradalmi harcát.” Hogy közben Lin Piao a Kínában dúló hatalmi harc áldozata lett, az mit sem változtat a fenti tétel jelentőségén, mivel azt az elmúlt évtized minden hatalmon levő kínai vezetőcsoportja magáénak vallotta, kisebb fogalmazásbeli különbségektől eltekintve. Tulajdonképpen ebből a tételből fakad a kínai globálpolitikai koncepció, amely az azóta eltelt idő alatt némiképp idomult a megváltozott nemzetközi viszonyokhoz, új elemekkel egészült ki, és hangsúlyában bizonyos értelemben módosult. A fenti alapkoncepció szellemében a Kínai Kommunista Párt elvetette a Szovjetunió és szövetségesei, valamint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom döntő többségének azt az álláspontját, hogy korunk nemzetközi viszonyait a két világrendszer harca határozza meg, és tagadta a fejlett tökésországok munkásmozgalmának jelentőségét. Végeredményben feladta a proletár osztályálláspontot, és fokozatosan kialakította az úgynevezett „szuperhatalom- és zónaelméletet”, amelynek semmi köze a szocialista világrendszer egységes nemzetközi irányvonalához. A Kínai Kommunista Párt 1969-ben megtartott IX. kongresszusa előtt elhangzott kínai megnyilatkozások, de még inkább magának a kongresszusnak a dokumentumai már nemcsak a szocialista világrendszer létét vonták kétségbe, hanem e világrendszer vezető erejét, a Szovjetuniót egyenesen fő ellenségnek, a társadalmi fejlődésről alkotott sajátos kínai felfogás legfőbb akadályának deklarálták, „szociálimperializmusnak”, mely a valóban létező imperializmusnál is negatívabb szerepet játszik. Minthogy a kínai vezetők tagadták a szocialista világrend- szer létét, keresniük kellett valami más összefüggést, amellyel kifejezhetik korunk tartalmát. A szocialista világrendszer helyébe valami más tényezőt kellett találniuk, a nemzetközi osztályharc porondján merőben új „frontvonalat” kellett meghúzniuk, ténylegesen létező és vélt ellentétek alapján, illetőleg aránytalanul fel kellett nagyítaniuk valóban meglevő, de semmiképpen sem korunk lényegét kifejező ellentmondásokat. így született meg a „szuperhatalom- és zónaelmélet”, rácáfolva arra a kínai törekvésre, amely a kínai külpolitikai aspirációkat teljesen ideológiai köntösben igyekszik feltüntetni. A nemzetközi viszonyoknak „szuperhatalmakra” és „zónákra” vagy „közbülső övezetekre” való felosztása kifejezi a kínai külpolitikai törekvések proletárszemléletet nélkülöző lényegét, azt, hogy a kínai törekvésekben gyakorlatilag összemosódik a burzsoá nacionalizmus és a hazafiság fogalma; a nemzetközi viszonyok nemzetek közötti antagoniz- mussá, illetőleg együttműködéssé redukálódnak, elvész az osztályellentmondások elsődlegessége, ami a matxista felfogás szerint végső soron a nemzetközi viszonyok alapja. A „szuperhatalom- és zónaelmélet” szerint „a világ országai függetlenséget, a nemzetek felszabadulást, a népek forradalmat akarnak.” (A IX. kongresszus és minden lényeges nemzetközi vonatkozású kínai dokumentum mottóként visszatérő tétele.) Ezt a törekvésüket az ún. „szuperhatalmak” uralma nem hagyja érvényesülni, tehát a népek csak a „szuperhatalmak” elleni harccal érhetik el céljaikat. E harcban Kína a „világ országai, nemzetei, népei” oldalán áll, és pusztán abból a tényből adódóan, hogy a két „szuperhatalom” után a legnagyobb nemzetközi politikai erőt képviseli, e harc eszmeipolitikai irányítójává kell válnia, még akkor is, ha ennek nyílt hirdetése kínai részről nem lenne taktikus lépés. Ez a külpolitikai doktrína a világot egyrészt „szuperhatalmakra”, másrészt ellenük harcoló országokra osztja fel, pontosabban: „szuperhatalmakra” és azok ellenpólusaként Kínára. A többi ország az úgynevezett két közbülső vagy köztes övezetbe, zónába 73
