Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés

sorolható be. Az „első közbülső övezetbe” főképp a harmadik világ országai tartoz­nak, melyek „Kína természetes szövetségesei”. Kína velük együtt vívja majd meg a korunk „alapvető ellentmondásának” megoldását jelentő harcot: a „szuperhatalmak” visszaszorítását. A világ más országai, amelyek közvetlenül nem érdekeltek a harcban, vagy úgy érdekeltek, hogy a „szuperhatalmak” egyikének vagy másikának katonai-poli­tikai rendszeréhez tartoznak, a „második közbülső övezetbe” sorolhatók. Ez tehát nem­csak a NATO-országokat, Japánt és az európai semleges kapitalista országokat öleli fel, hanem a Szovjetunió szövetségi rendszeréhez tartozó szocialista országokat is. Ezekkel az országokkal szemben a megnyerés, illetve a semlegesítés taktikáját alkalmazza a kínai vezetés a szövetségi rendszerek gyengítése, a „szuperhatalmak” erejének és befolyásának sorvasztása érdekében. Ez a kínai elképzelés egy globálpolitikai koncepció valamennyi lényeges kritériumát tartalmazza. Képviselői saját elképzelésük szerint kívánják — vagy legalábbis szeretnék — átalakítani a világot. Kínán kívül globálpolitikai törekvése két erőnek van: a kapitalista rendszer vezető erejét képviselő Egyesült Államoknak az úgynevezett „szabad világ” védelméről, növeléséről vallott koncepciója, amely valójában a tőke szabad mozgását és az Egyesült Államok monopolista köreinek hegemóniáját szolgálja, és vele szemben a szocialista világrendszer egyáltalán nem leplezett, hanem világosan meghirdetett globál­politikai törekvése, mely az imperializmus, a kizsákmányolás felszámolását, a nemzetközi haladás, a béke és a szocializmus előmozdítását célozza. A nemzetközi viszonyok alakulását végső soron e két erő küzdelme határozza meg, úgy, hogy a társadalmi fejlődés objektív tendenciájával összhangban cselekvő szocialista világrendszer egyre inkább felülkerekedik az önmagát túlélő kapitalista világrendszeren. Korunkban olyan helyzet alakult ki, hogy az imperializmusnak természetéből fakadó és meghatározott körülmények közt érvényesülő háborús politikája egyre kevésbé érvé­nyesülhet a nemzetközi erőviszonyoknak a szocialista világrendszer javára való eltolódása és a kapitalista világrendszert marcangoló belső ellentmondások, válságok következté­ben. Az imperializmus egyre inkább képtelenné válik természete szerint cselekedni, és kénytelen elfogadni a békés egymás mellett élés alternatíváját. Ilyen körülmények között jött létre korunkban a nemzetközi feszültség enyhülésének tendenciája, melyet a Kínai Népköztársaság külpolitikája tagadni és gátolni igyekszik. Ez a kínai törekvés természetszerűleg fakad a fent ismertetett kínai globálpolitikai el­képzelésből, mivel az csak olyan körülmények között volna megvalósítható, ha a nem­zetközi viszonyok valóban megfelelnének a koncepció alapjául szolgáló kínai helyzet- értékelésnek. A mai helyzetről az Új Kína hírügynökség 1974. január 9-i kommen­tárja például a következő képet nyújtja: „Vannak, akik megkísérlik eltorzítani a képet, és úgy állítani be az 1973-as évet, mint a béke évét, mint valami »fordulatot« a feszült­ség és az enyhülés, illetve együttműködés között. A történelmi valóság azonban min­den igyekezetük ellenére azt mutatja, hogy a világban valójában nagy zűrzavar uralko­dik... Világossá vált, hogy minél tovább tart a »biztonsági konferencia«, annál na­gyobbá válik a biztonság hiánya, és minél tovább tart a »fegyverzetcsökkentési konfe­rencia«, annál jobban kiéleződik a fegyverkezési verseny.”2 Mivel a nemzetközi viszo­nyokban tapasztalható „felfordulás”, „megosztottság”, és „átrendeződés” nem olyan ter­mészetű, mint amilyennek a kínai külpolitika irányítói látni szeretnék, energiáikat úgy 2 Peking Review, 1974. jan. 18. 74

Next

/
Oldalképek
Tartalom