Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
egész Kelet-Európában folytatódni, ha más formában is?”31 A cikk a továbbiakban a magyarországi ellenforradalom vereségéről levont következtetést, a más formák szükségességét elemzi. A legsürgősebb teendő „egy új párt vázának a felépítése”, amelyre más központi és regionális intézményekkel együtt „egy új hatalmi rendszer alapjait” lehetne felépíteni. A későbbiek folyamán válik csak tanácsossá a Varsói Szerződésből való kilépés, egy semlegességi nyilatkozat közzététele, majd sor kerülhet a parlamenti választások kiírására, a mezőgazdasági termelőszövetkezetek feloszlatására stb. A koalíciós partnerek „új” keleti politikájának közös kiindulópontja az a felismerés volt, hogy a nyílt ellenforradalomnak azért sincs semmi esélye a szocialista országokban, mert a Varsói Szerződéshez való tartozás a közös szocialista érdekek olyan megbízható védelmét jelenti, melyet belső restaurációs erők semmi körülmények között sem tudnak leküzdeni. Mit tanácsol ezért Hans Dichganz CDU-képviselő, az európai parlament tagja? „Nekünk az erőszak útja mellett (amelyet elvetünk) és a keménység útja mellett (amely mindeddig nem vezetett eredményre) egy harmadik utat kell fontolóra vennünk: a kapcsolatok erősítését, hogy az egyre vékonyabb falakon keresztül átszivárogtassuk az antidemokratikus országokba a demokratikus nézeteket.”32 Efeladat irányítása várta szociáldemokrata vezetőkre. Az „átkarolás stratégiájának” fő alkotóeleme, az ideológiai diverzió közvetlenül kapcsolódik a szociáldemokratizmus- hoz, és különösen szerepet kap benne a konvergencia-elmélet, amely szerint lehetséges a szocializmus és a kapitalizmus elemeit és struktúráit egy optimálisan funkcionáló, egységes rendszerben egyesíteni Az „új keleti politika” szükségleteihez alkalmazkodva adta ki az SPD 1967. március 17-én a „Politikai irányelvek a kelet-európai államokba utazók számára” című brosúrát. Ez abból indult ki, hogy „a démokráciának a kommunizmussal való konfrontációja és a Nyugat- és Kelet-Európa közötti kapcsolatok bővítése idején az SPD- nek hozzá kell járulnia a szabadságszerető rendszer és a jogállam offenzív képviseletéhez”. A szocialista országokba látogató szociáldemokratáknak tehát az a feladatuk, hogy nyomatékosan képviseljék a párt álláspontját a német kérdésben, és „ne mulasz- szák el, hogy a szabadságszerető demokrácia melletti egyértelmű hitvallással kidomborítsák, hogy mi, szociáldemokraták a szabad demokratikus formákat, ahogyan azok a nyugati országokban kifejlődtek, tökéletesíteni kívánjuk, és nem hagyjuk egy pártdiktatúra szellemében manipulálni, sőt megsemmisíteni”.33 Az internacionalista segítség, melyet az öt szocialista ország nyújtott Csehszlovákiának a szocializmus megvédéséhez, a szocialista tábor nyugati határainak biztosításához, halomra döntötte a nemzetközi imperializmus új taktikai vonalához és ezen belül az „új” keleti politikájához fűzött reményeket. Felszínre hozta és kiélezte a koalíciós partnerek közti ellentéteket, főképp azzal kapcsolatban, hogy a csehszlovákiai eseményekből leszűrhető tanulságok alapján milyen irányváltozást kell végrehajtani a keleti politika terén. A nagykoalíció első hónapjaiban, 1966 végén, 1967 elején teljesen az SPD kezében volt a kezdeményezés. A CDU— CSU tehetetlenül, bénultan asszisztált a keleti politikához. 1967 második felében, amikor enyhült a gazdasági depresszió, és a keleti 31 Die neue Gesellschaft, 1968. július—augusztus. 287. old. 32 Europa Archiv, 1968. 7. sz. 236—237. old. 33 Jahrbuch der SPD 1966/67. 370. old. 61
