Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)

politika beleütközött „első gátjaiba”, a CDU — CSU befolyásos körei kezdték elveszíteni türelmüket; megerősödött az óhaj, hogy kanyarodjanak vissza a jól bevált tradíciókhoz, az agresszív, revansista vonalhoz. Ezek a körök 1968. augusztus 21-ből azt a következtetést vonták le, hogy az SPD által ajánlott és korábban általuk is elfogadott keleti politika csődöt mondott. A Welt am Sonntag 1968. augusztus 25-i számában William S. Schlamm a következőket írta: „Egyszerűen érthetetlen, hogy augusztus 21-ike után a németek még megtűrnek egy olyan kormányt, amely továbbra is »enyhülésről« beszél... A szövetségi kormánynak nyilvánvalóvá kell tennie, hogy elfogadja valóságként a hidegháborút, és a gyengeelméjűek enyhülésre vonatkozó hipotézisét az állami archívumba helyezi. És ezt sajnos nem lehet másképp nyilvánvalóvá tenni, mint egy olyan külügyminiszter kinevezésével, aki ért a hidegháborúhoz.” Néhány héttel később ugyanez a lap már óvatosabban juttatta kifejezésre a nyugatnémet uralkodó körök csalódottságát: „A német keleti politika abban a pillanatban futott zátonyra, amikor Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában már az ígéret földjén érezte magát.”34 Hasonlóképpen reagált a nyugat-berlini CDU lapja, a Der Abend is: „Ezzel eljött az új német keleti politika nulla órája.. . Brandt külügyminiszter egy halom összetört cserép előtt áll!” — írta a lap augusztus 22-i száma. Egy nappal később, augusztus 23-án a Stuttgarter Zeitung úgy fogalmazott, hogy „augusztus 21-ike a háború utáni politika nyolc évvel ezelőtt kezdődött szakaszának végét jelzi. Az úgynevezett »hídverés« politikájának végére kerültünk.”

A hivatalos megnyilatkozások ennél óvatosabbak voltak. A kormány 1968. augusztus 21 -i állásfoglalása sajnálatosnak minősítette „egy szomszéd nép elnyomását, amellyel a mi népünk jó baráti kapcsolatban kíván élni”, de leszögezte, hogy „a németek továbbra is egy olyan európai békerendszerben kívánnak élni, amelyben lemondanak az erőszakról és az erőszakkal való fenyegetőzésről”.35 Kiesinger aznap adott televíziós interjújában arról beszélt, hogy mindenképp szerették volna elkerülni azt a látszatot, mintha az NSZK be akart volna avatkozni Csehszlovákia belügyeibe, vagy ki akarta volna szakítani a Varsói Szerződésből. Brandt 1968. augusztus 21-i nyilatkozatában hangoztatta: „A küzdelem tovább folyik egy európai békerendszerért, de nehezebbé vált, és hosszabb időt vesz igénybe.”36 Kiesinger augusztus 25-én adott rádióinterjújában is abból indult ki, hogy „e kormány számára nincs más politika, mint a békepolitika”. Ehhez azonban hozzátette: számos cikkben, beszédben és interjúban utalt rá, hogy „ez a politikánk mindenekelőtt Moszkvában, Varsóban és természetesen Kelet-Berlinben nagy ellenállásba fog ütközni. Van azonban egy sor ország Közép- és Kelet-Európábán, amely ezzel szemben jobb kapcsolatokat kívánt és kíván létesíteni velünk. .. A probléma a következő: a Szovjetunió meg akarja őrizni legalább a status quót Európában. Mondom, »legalább«, mert ehhez még hozzá kell venni a berlini kérdést. Nekünk meg kell kísérelnünk megváltoztatni a status quót, mert csak akkor érhetjük el népünk újraegyesítését. [Kiemelés tőlem — P. I.] Ezért igyekszik a Szovjetunió befolyási övezetének minden országát rábírni arra, hogy álljon ellen a politikai klíma derültebbé válásának, ami a jobb idők előfeltétele.”37 A kormány 1968. augusztus 28-i

34 „Vor dem Scherbenhaufen der Ostpolitik”. Welt am Sonntag, 1967. szept. 8.

35 Bulletin, 1968. aug. 22.

36 Die deutsche Ostpolitik. 278. old.

37 Uo. 279-280. old.

62