Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
mechanizmus útján kicsikart eszközökkel kúrálja ki. De itt van a legfrissebb példa, az olajválsággal való tudatos zsarolás." A nyugat-európai országok növekvő gazdasági és kibontakozó politikai integrációja tehát az általános nemzetközi enyhülés légkörében fölszínre dobta az atlanti szövetség tagországaiban kezdettől fogva meglevő amerikaellenességet, és egyre több jel mutatta, hogy ez az amerikaellenesség „integrálódik” a közös nyugat-európai külpolitikába is. Az indokínai „elvonókúrától” meggyötört amerikai kormány rendkívül hevesen reagált ezekre a tendenciákra; innen a legújabb atlanti vita éles hangneme. Az ingerült szócsatáknál és a közvéleménynek szánt dührohamoknál azonban sokkal fontosabbak azok a lépések és próbálkozások, amelyekkel az amerikai imperializmus helyre akarja állítani és tartósítani akarja európai hegemóniáját. Mert az „Európa éve” jelszóval meghirdetett külpolitikai kampány mögött ez a cél húzódik meg. Theodore Geiger neves amerikai közgazdász, a Marshall-terv végrehajtásával foglalkozó szerv szakértője, a kormány főtanácsadója európai ügyekben, nemrég nyilvánosságra hozott egy szókimondó tanulmányt „Új amerikai hegemónia Nyugat- Európában?” címmel. A Newsweek megkérdezte a szerzőt, miben látja a NATO hanyatlásának és az EGK belső viszályának az okát. „Az elmúlt tíz évben új időszak bontakozott ki — felelte Geiger —, melyet én az új nacionalizmus időszakának neveznék. Ennek az időszaknak egyik fő jellemzője, hogy az Egyesült Államok hatalma lehanyatlott az Európai Közösség, Japán stb. hatalmához képest. Emiatt nagyon megcsappant az Egyesült Államok lehetősége arra, hogy saját határain kívül befolyást gyakoroljon a politikai döntésekre.”11 12 Stephen S. Rosenfeld neves amerikai publicista, ugyancsak Geiger könyve kapcsán azt emelte ki, hogy csődöt mondott a Nixon-doktrína alappillére: a pentagonális világ-egyensúly ábrándja. Két évvel ezelőtt, írta Rosenfeld Geigerre hivatkozva, Nixon még abban reménykedhetett, hogy „egy erős, egészséges Egyesült Államok, (Nyugat-) Európa, a Szovjetunió, Kína és Japán sakkban tartják egymást, egyik sem játssza ki a másikat a másik ellen”. Európa többé nem vesz részt ebben a játszmában. S talán Japán sem.13 Az erőegyensúly kibillenése alaposan megtépázta a Kissinger-féle „egyensúly-politika” koncepcióit is. Egy önálló, befolyásolhatatlan külpolitikai szerepre aspiráló Nyugat-Európa, mely nem mindenben azonosul az amerikai törekvésekkel, sehogyan sem illett bele az amerikai elképzelésekbe. Kissinger szerint „az Egyesült Államoknak az égvilágon semmi kifogása nincs egy független európai politika ellen. Kifogása csak az ellen van, ha a függetlenség az Egyesült Államokkal szembeni alapvető ellenségesség formáját ölti. Kifogása az ellen van, ha az európaiak eleve versengő pózba vágják magukat, mihelyt olyan válság adódik, amelyet csak közös erőfeszítéssel lehet leküzdeni.”14 Jóllehet Kissinger itt az 1973 őszi közel-keleti háborúra és a nyomában kirobbant olajválságra utalt, valójában az atlanti szövetség s ezen belül a Nyugat-Európa és az Egyesült Államok közötti viszony válsága izgatja elsősorban az amerikai kományt. 11 A Washington Post 1974. március 13-i szerkesztőségi cikkében azt írta: „M. Jobert az olajválságot puszta ürügynek nevezte, amelyet az Egyesült Államok provokált ki, hogy megpróbálja vele helyreállítani akaratát az atlanti szövetségen belül.” 12 Newsweek., 1974. ápr. 1. 13 International Herald Tribune, 1974. márc. 15. 14 International Herald Tribune, 1974. márc. 12. 28
