Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)

1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között

közben itt is, ott is közös nevezőre hozott két világhatalomról, az Egye­sült Államokról és a Szovjetunióról alkotott francia, illetve kínai állásfog­lalás. Ami az Egyesült Államokat illeti, Indokínában átvette a régi francia szerepet. J. F. Kennedy elnök tanácsadóival olyan terepen kezdte el a má­sodik indokínai háborút, ahol — da Gaulle véleménye és figyelmeztetése szerint — egyetlen külföldi hatalom sem győzhet. 1961 májusában, a Kennedyvel folytatott párizsi tárgyalásokon mond­ta a tábornok: „Rossz útra lép ... Az intervenció ebben a térségben megállíthatatlan gépezet lesz. Attól a pillanattól kezdve, hogy a nemzetek öntudatra éb­redtek, semmiféle külföldi hatalom, bármilyen legyen is az ereje, nem rendelkezik a győzelem esélyével. Önök, amerikaiak, tegnap el akarták foglalni a mi helyünket Indokínában. Most nyomunkba lépnek, és lángra lobbantanak egy olyan háborút, amelyet mi befejeztünk. Előre megmon­dom, lépésről lépésre egy vég nélküli katonai és politikai mocsárba fog­nak süllyedni, minden veszteség és költség ellenére.”12 L. B. Johnson — a francia figyelmeztetés ellenére — félmilliós had­seregével valóban tovább lépett ebbe a csapdába, ahonnan — a tábornok későbbi tanácsa alapján — csak úgy lehetett kiszabadulni, ahogyan Fran­ciaország tudott Algériában . . . Az Elysée-palotában nem titkolták: az új délkelet-ázsiai helyzet le­hetővé teheti, hogy Franciaország nagy kerülővel és más szerepben ugyan, de visszatérjen Indokínába. Annak is tudatában voltak, hogy a visszave­zető új ösvények egyikének Pekingen át kell vezetnie. A kirajzolódó amerikaellenes politikai kombinációkban, melyek a „szövetséges ellenség” által elfoglalt gyarmati pozíciók részleges visszaszerzésére irányultak, kép­telenség volt számításon kívül hagyni a Kínai Népköztársaságot. Ugyan­akkor e gondolatmenet szerint Franciaország mint európai, kontinentális hatalom, sohasem mondhat le a másik potenciális „ellenséges szövetsé­geséről”, a Szovjetunióról sem. A Mekong menti események nem feled­tették a Rajnán túli kényelmetlen változásokat, az NSZK vártnál gyor­sabban kialakuló gazdasági és pénzügyi fölényét. Következésképpen mind Európában, mind a Washington vezette NATO-ban érvényesítendő fran­cia hatalmi érdek szükségessé tette de Gaulle számára a Szovjetunió felé való orientációt is. Sőt, a Hruscsov 1960-as párizsi látogatását követő át­meneti elhidegülés és mélypont után hamar kirajzolódtak az újabb köze­ledés körvonalai. Evian után — a Párizs—Peking viszony javulásával párhuzamosan — a francia—szovjet viszonyban is megindult az olvadás, majd a felmelegedés, egészen de Gaulle fokozatosan előkészített 1966-os moszkvai viszontlátogatásáig. A komplex módon tervező francia államfő „grandeur-diplomáciájában” tehát Moszkvát Pekinggel együtt az amerikaellenes politika kettős ellen­súlyának tekintette. A tábornok azonban megtagadta volna önmagát, diplomáciai dialekti­12 Charles de Gaulle: Mémoires d’espoir. Plon, Párizs 1970. 268—269. old. 91

Next

/
Oldalképek
Tartalom