Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
káját és osztályát, ha ugyanakkor figyelmen kívül hagyta volna a két szocialista nagyhatalom okmányban rögzített és érvényes szövetségét, ugyanakkor e szövetség önmaga ellentétévé változtatásának ígéretes lehetőségét. Amikor 1964-ben a Kínai Népköztársaság diplomatái Huang Csen, volt budapesti nagykövet vezetésével Párizsban, a Georges V. sugárúton elfoglalták Csang Kaj-sekék kiürített épületét, Peking és a nemzetközi munkásmozgalom közötti viszony fokozatos romlása régóta nyilvánvaló volt.13 Ilyen körülmények között de Gaulle tábornok a maga részéről a Richelieu bíboros óta sokszor alkalmazott régi tételt, a „renversement d’al- liance”-t (a szövetség felborítását) alkalmazhatta az új cél, a szemben levő tábor ellentétének további elmélyítésére. A két szocialista nagyhatalom közé dobott leghatásosabb „Erisz almájáénak, a viszály erjesztőjének ezúttal is a határok kérdése, a területi kérdés látszott. Ám Párizs ekkor már nem a „fehér nemzetet” ijesztgette a „sárga sokaság” veszedelmével, mint Hruscsov franciaországi látogatása idején. Éppen ellenkezőleg, Moszkva állítólagos terjeszkedésének veszélyére figyelmeztette az ázsiaiakat.14 De Gaulle a már idézett sajtókonferenciáján elismerte: Szovjet-Orosz- ország kezdetben nagy és sokrétű segítséget adott Kínának. A tábornok szerint ez azonban arra a számításra épült, hogy a Szovjetunió a „kommunista egyház ideológiájával” Kínát saját táborában tartsa és általa uralja Ázsiát. Mi tehát ebben a második periódusban a gaulle-ista diplomácia koncepciójának alapja? A tábornok válaszolt a kérdésre: „Ezek az illúziók szertefoszlottak. . . mivel a Szovjetunió határain őrködő Kína, mint nagyhatalom, kinyilvánította szuverenitását és függetlenségét. Következésképpen Franciaország hajlandónak mutatkozott helyreállítani normális kapcsolatait Pekinggel.”15 1964 további eseményei átmenetileg azzal fenyegettek, hogy keresztülhúzzák az Elysée-palota által a világtérképre rajzolt új erővonalakat, a tábornok „planetáris” stratégiáját. Augusztus elején a Tonkini-öbölben Johnson utasítására ismét eldördültek a hajóágyúk. Tíz évvel Genf, a francia flotta utolsó sortüze után amerikai ütegek lőtték a vietnami partokat. Azóta amerikai forrásokból is tudjuk, hogy Washington gyors győzelmet remélt. Párizsban de Gaulle környezetének indokínai szakértői egyetlen percre sem hittek ebben. Vietnamot bombákkal térdre kényszeríteni? A történelem bebizonyította: Indokínában ezzel csak az ellenkező hatást lehet elérni. Visszájára fordulhat az a folyamat — a kínai—szovjet viszony —, amelyre az új párizsi kombinációt felépítették. Azt lehetett hinni — mint a „Le Monde”-nak a francia külügyminisztériumhoz közel álló külpolitikai főszerkesztője írta —, 13 1973. május 29-én Huang Csen Párizsból Washingtonba került, ahol a Kínai Népköztársaság Összekötő Irodájának vezetője lett. 14 Lásd Charles de Gaulle: Discours et Messages. IV. köt. 179. old. tő Ugyanott 92
