Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)

1973 / Próbaszám - Horn Gyula - Dr. Szűrös Mátyás : A Szovjetunió az európai, kollektív biztonságért

cepciója az európai kollektív biztonság megteremtésének útját illetően. Te­hát míg a húszas években a szovjet külpolitika fő feladata minden tekin­tetben az volt, hogy kivezesse az országot a nemzetközi elszigeteltségből és stabilizálja külpolitikai helyzetét, a harmincas években az európai bizton­ság területén azt tekintette döntő feladatának, hogy más európai államok­kal együtt kollektív erőfeszítésekkel vessen gátat a német fasizmus nö­vekvő fenyegetésének. A szovjet állam lehetőségeihez mérten mindent megtett, hogy javaslataival elősegítse az európai béke és biztonság s a le­szerelés garanciái megteremtésének ügyét. Kezdeményezései azonban a nyugati hatalmak részéről nem találtak megfelelő visszhangra, azokat rendre elutasították. Ugyanakkor a Szovjetunió kezdeményezései jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus közvélemény, a haladó, béke­szerető erők mozgósításához a fasizmus ellen. A Szovjetunió továbbra sem hagyott fel erőfeszítéseivel, újabb utakat- módokat keresett elképzeléseinek megvalósítására. 1934-ben belépett a Népszövetségbe, ahol — mint említettük — arra törekedett, hogy hozzájá­ruljon ennek a szervezetnek mint a kollektív biztonság lehetséges szerve­zetének erősítéséhez. E tekintetben igen jelentősek voltak azok a javasla­tok, amelyeket M. M. Litvinov 1936 augusztusában a Népszövetség főtitká­rához címzett levelében kifejtett a Népszövetség alapokmányának kiegé­szítésére és megváltoztatására vonatkozóan.5 1935-ben a Szovjetunió kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött Franciaországgal és Csehszlovákiával. 1939-ben — amikor már nyilván­valóvá vált a hitleri Németország fokozott ütemű előkészülete a Szovjet­unió elleni háborúra — a szovjet kormány ismét kísérleteket tett az euró­pai kollektív biztonsági rendszer létrehozására. Abból indult ki, hogy a po­litikai helyzet életbevágóan igényli a fasiszta agresszióval szemben álló erők egységfrontjának megteremtését. Kezdeményezésére tárgyalások kez­dődtek a Szovjetunió, Anglia és Franciaország képviselői között, azonban ezek a tárgyalások végül is nem jártak sikerrel, mert a nyugati hatalmak — Anglia, Franciaország, Nagy-Britannia, USA — vezető körei a fasiszta államokkal való megalkuvás, az ún. benemavatkozási politika útjára tértek. Emögött alapjában véve az a szándék lappangott, hogy a fasiszta agresszort a Szovjetunió ellen irányítsák. A Szovjetunió, miután meggyőződött arról, hogy Anglia és Franciaor­szág nem hajlandó vele kölcsönös segítségnyújtási és katonai együttműkö­dési egyezményt kötni, elfogadta Németország javaslatát egy megnem­támadási szerződés megkötésére. Az 1939. augusztus 23-án létrejött szov­jet—német szerződés így csaknem két évvel későbbre halasztotta a háború kezdetét. A második világháborút megelőző bonyolult időszakban tehát, amikor egyre inkább aktivizálódott a fasiszta szövetségesek tábora, a szovjet kül­politika erőfeszítései arra összpontosultak, hogy megakadályozzák a Szov­jetunió ellen irányuló fasiszta agressziót, a világháború kirobbanását, vagy legalábbis a legtávolabbi időre tolják ki azt. Az egyedül álló szovjet állam 6 Lásd N. B. Zaharova: Európai kollektív biztonság. Állami Jogi Kiadó, Moszkva 1959. 45. old. (oroszul). 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom