Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2007
II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2007
születésnapi tortát. Nem olyan hétköznapit, amit minden évben elkészít az ember, hanem olyat, amelyet a felnőtté válás szimbolikus időpontjába ért tizennyolc éves kormány számára készít vagy süttet az ember. Ezekben a hónapokban lesz tizennyolc éve, hogy a közép- és kelet-európai diktatúrák egymás után omlottak össze és elkezdődött egy hosszú nehéz út, a felnőtté válás demokratikus útja. Megnyílott akkor az út Németország és Európa újraegyesítése előtt; a demokratikus átmenet és az újraegyesítés tizennyolcadik születésnapját ünnepli most a régió. Mi is volt az a hajtóerő, amely csaknem fél év alatt megváltoztatta vagy fél tucat ország sorsát, Európa, részben pedig a világ képét? Kerekasztal-tárgyalások folytak Lengyelországban, Magyarországon; nálunk októberben kikiáltották a köztársaságot, novemberben leomlott a berlini fal és megnyílott az út a német újraegyesítés előtt. Bársonyos forradalomban csörgették kulcsaikat a prágai polgárok, decemberben pedig érkezett a román forradalom. Mi volt az az erő, amely képes volt erre? Legegyszerűbben szólva: sokak szabadságvágya. Mondhatnák Önök, hogy ünnepi beszédekben ezt szokták mondani. De nem azért mondom, mert ezek a patetikus szavak jól jönnek egy ünnepi pillanathoz. Akik visszagondolnak a nyolcvanas évek végére - a Solidarnosc lengyelországi megszerveződésére, milliók mozgalmára; Magyarországon a monori vagy a lakiteleki találkozóra, vagy éppen a német menekültáradatot már egy évvel megelőzően a romániai menekültek nagy számú érkezésére, és arra, hogy felmondják a korábbi engedelmességet -, akkor azt kell látni, hogy ennek az átalakulásnak a legmélyén a névtelen emberek sokaságának az ereje, a vágya volt arra, hogy egy másik világot teremtsenek és többet nem hajlandóak úgy élni, ahogyan korábban éltek, felmondták a kényszerrel is vállalt lojalitást, egy másik világot akartak építeni. Mindenképpen ez a dolog egyik fele. Azért is érdemes erről beszélni, mert sokszor szívesebben beszélünk a nagypolitikai történésekről. Hozzáteszem: ez utóbbiról is kell beszélni, mert hiszen ezt a vágyat egészítette ki az, hogy voltak és lettek olyan vezetők Közép- és Kelet-Európában, akik nem egy könnyű és egyenes vonalú út választásával, hanem nagyon sok cikcakkal, sok esetben fájdalmas, személyes szembenézéssel belátták, hogy a nemzet ügye elválaszthatatlan a szabadság és a demokrácia ügyétől. Gorbacsovra, Németh Miklósra, Horn Gyulára gondolok és a Horváth Istvánokra - mind a kettő itt van közöttünk: az akkori belügyminiszter Horváth István és az akkor is nagykövetünk Horváth István. Akik ma azt gondolják, hogy mindez természetes volt, azoknak azt ajánlom a figyelmébe, legalább egy pillanatig gondoljanak arra, hogy ugyanebben a régióban megingathatatlanul hitt a korábbi világ hazug igazságában Zsivkov, Ceausescu vagy éppen Honecker rendszere. Egyre világosabb volt, hogy a kelet-európai vagy a közép-európai vezetők két különböző úton képzelik el a régió jövőjét. Hogy ez személyesen sem volt mindig könnyű, arról azt mesélik az akkoriak, hogy amikor 1988-ban Magyarország sok-sok megértéssel és nyitottsággal fordult a romániai menekültek ügye felé, akkor ezt követően a Varsói Szerződés csúcsértekezletén Ceausescu - miköz307
