Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2007
II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2007
ben mindenkit elvtársnak hívott - egyetlenegy jelen voltat következetesen úrnak szólított: Németh Miklóst, a magyar miniszterelnököt. Ebből világos volt a távolságtartás. Világos volt, hogy itt már két világ, két gondolkodás ült egy asztalnál. A lökést és bizonyos értelemben az átalakulás útjának kinyitását persze a szovjet főtitkár, Mihail Gorbacsov tette meg azokkal a mondatokkal, amikor egyszer mondjuk így: privátim, nem hivatalosan - azt mondta az akkori magyar miniszterelnöknek: „Miniszterelnök úr, amíg én itt leszek, addig nem lesz még egyszer '56." Később, 1989-ben, talán júliusban, Kohl kancellárral együtt Bonnban fogadtak el egy olyan nyilatkozatot, amelyben azt állították - és muszáj emlékeztetnem: '89-ben vagyunk! -, hogy „az emberi méltóságnak és szabadságnak kell a politika alapját képeznie, és hogy az országok maguk válasszák meg saját útjukat". És a Brezsnyev-doktrínából - egy egykori Sinatra-dalra rímelve és utalva: It's my way, hogy így mondjam: „Sinatra-doktrína" lett. Szerencsésen találkozik két dolog '89-ben: a tömegek növekvő és egyre aktívabb szabadságvágya és némely vezetők nyitottsága a demokratizálódásra. Magyarország ebben a folyamatban világosan döntött. Nem kért és nem kapott engedélyt a Szovjetuniótól. Szakított a korábbi hagyományokkal, és amikor az akkori vezetők nagy dilemmája elé került, hogy mi a fontosabb: a táborhoz való hűség vagy a demokratizálás útjának megnyitása, akkor az utóbbi mellett döntött. A tizennyolc évre visszatekintve ez egyszerűnek tűnik. Nagyon remélem, hogy akik ebben az ügyben közvetlenül érintettek, nemcsak hogy nem sértődnek meg, hanem értik, hogy sokkal inkább a nagyrabecsülésemet szeretném kifejezni azzal, hogy itt olyan emberekről van szó, akik évtizedeken keresztül hittek abban, hogy az egyenlőség eszményének jegyében fogant szocializmus szabadságkorlátozó magatartása elfogadható, és a táborba zártság is indokolható. Egy életet leélnek így emberek, majd pedig találkoznak emberi és politikai pályafutásuk egyik legnagyobb konfliktusával: meghaladni az évtizedes meggyőződést vagy hitet, és gyökeresen ellentétesen cselekedni, mint amit a rendszer alaplogikája diktált. Nyilván sokféleképpen lehet ezt minősíteni; én nem tudom másként, mint nagyszerű emberi bátorságnak és helytállásnak. Azt mondják, Kohl kancellár megkérdezte a vele bizalmas tárgyalásokat folytató Németh Miklóst, hogy magyarok mit kémek ezért cserébe; és Németh Miklós azt mondta: cserébe semmit nem kérünk, nem azért tesszük; azért tesszük, mert ez a dolgunk. Mondta ezt az a Németh Miklós, aki még a németek megérkezése előtt 1989-ben - talán februárban - a körünkben tartózkodó Vranitzky kancellárral közösen megállapodást kötött - nem kényszerből! - felismert jó szándékkal a vasfüggöny lebontásáról, az elektronikus zár megszüntetéséről; ez eredményezi, hogy az év közepére eltűnt a határzár. És talán éppen erre a Németh Miklós-i mondatra, amelyet Kohl kancellárnak mondott az akkori magyar miniszterelnök, válaszolta Hans-Dietrich Genscher, hogy a magyarok talán túlzott szerénységgel fordulnak és viszonyulnak saját történelmi tetteik felé. 308
