Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2006

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2006

velünk együtt, amikor a személyességet majd felváltja a rítus. Eddig legalább annyiban egyértelmű volt a szereposztás, hogy megkérdőjelezhetetlen volt, kik az áldozatok. De már ekkor teljes súlyával választ követelt a kérdés: és kik a többiek? Nyilvánvalóan az áldozatokkal szemben nem csupa tettes áll; azokat elérte a törvény keze. Es a többiek? Tudjuk, sokan életüket kockáztatva segítettek. A távolról közömbösnek látszó nagy tömeg pedig számtalan magatartást rejt: ott vannak a rossz szándékúak, a haszonlesők; köztük vannak a kockáztatni nem akarók, de azok is, akiktől ez nem volt elvárható; ott a magukban együtt érzők, továbbá akiket saját háborús tragédiájuk terhe zárt magába. Ez a viszony csak kivételesen a jogi igazságszolgáltatás kérdése, viszont minden kortárs számára erkölcsi kérdés volt. A magába szállást - hogy ki-ki a maga lelkiismerete előtt próbálja tisztázni a saját részét a társadalom kétségtelen felelősségében - hiányolta és követelte Bibó István 1948-ban írt híres tanulmánya is. A történtek feldolgozása azonban elmaradt. Bibó megkísérli feltárni: miért nem voltak képesek erre az akkori emberek, s hogyan akadályozták azt a külső, politikai körülmények, de főleg a mértékek és határok hiánya. Hosszú hallgatás következett. A Holocaust bekerült a XX. századi magyar történelem kibeszéletlen, elfojtott traumái közé: Trianon, 1956 mellé. Közben elfogynak azok, akiknek személyes elszámolnivalója volna a lelkiismeretükkel, és közben megszűnt a hallgatás politikai kényszere is. Megmaradtak azonban a görcsök, örököltük a megszólalás nehézségeit. És újra tisztázni kell a szerepeket: vajon azok is átöröklődnek? Az áldozatok oldalán igen. Nem egyes embereket akartak megölni, népeket akartak kiirtani. A zsidó nép, amellyel a Holocaust megtörtént, és a cigányok, akiknek a törzseit ez az áldozat kovácsolja egységbe, Ábel jegyét örökké viselni fogják. Az ő emlékezésük az önazonosság része. De mit örökölnek a többiek? Mi lesz velünk, akik egyénileg ártatlanok vagyunk? A múltért nem lehetnek felelősek a később születettek. Ők a jövőért felelősek. Mit kell hát tennünk? A világ ezzel szemben nem fojtotta el magában, hogy megtörtént a Holocaust. Nem hagyták ezt a túlélők és népük; és nem engedte meg a világ lelkiismerete. Fél évszázad alatt a Holocaust kilépett az egyszeri történelmi események sorából: jelképévé vált minden népirtásnak. Kertész Imre szavaival „a Holocaust az emberiség nagy mítoszai közé emelkedett". A törvénynek ez az abszolút megszegése, ami megesett, megerősíti a törvényt: nemcsak ama nép számára, amely elszenvedte azt, hanem az egyetemes emberiség számára. A tilalmat teszi abszolúttá. A Holocaust eme szerepe és a világi intézményesülés közötti bonyolult kapcsolatba ez alkalommal nem bocsátkozhatunk. De emlékezzünk arra, hogy az emberiség elleni bűncselekmény fogalmát a nemzetközi jog a Holocaust hatására alkotta meg. És ne feledjük: ma az ENSZ határozata alapján gyűltünk össze itt, emlékezni. Ez a dokumentum többszörösen hivatkozik az ENSZ alapítása, Alapokmánya, az Emberi Jogok Általános Nyilatkozata és a Holocaust közötti összefüggésre. Kifejezetten kiemeli a Holocaustot a történelem egyszeriségéből. Hangsúlyozza, hogy a Holocaust „minden ember számára és minden időkre fi194