Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2005

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2005

Május 5. GYURCSÁNY FERENC MINISZTERELNÖK BESZÉDE A HOLOCAUST EMLÉKNAPON (60. évforduló) MAGYAROK ZARÁNDOKÚTJA KERETÉBEN (Auschwitz-Oswiciem, Lengyelország, 2005. május 5.) (

http://www.miniszterelnök.hu/gss/alpha?do=2&pg= 10&st= 1 & 13 doc=378&

m) Tisztelt emlékező Közösség! Emlékhelyen állunk. Az antikvitásban született és a reneszánszban felvilágosodását és nagyszerű tündöklését megélt Európa a XX. századra bemocskolta magát. Engedte, hogy legszebb álmai bemocskolódjanak. Engedte, hogy ne a jóravalóság, ne a tisztesség, hanem az előítéletek borzalma írja a történelmet. Nem „mások" tették; „mi" tettük; emberek, akik olyanok, mint mi. Emberek, akiknek nem volt ereje ellenállni a kísértésnek, bár tehették volna — és nem tették. Közemberek és névtelenek milliói engedték, hogy ez megtörténjen. Voltak kormányok - köztük magyar kormányok -, amelyek nem úgy gondolták, hogy legszentebb feladatuk és első kötelességük megvédeni valamennyi polgárt - vagy ha jön a gonosz, akkor legfeljebb magukat ajánlani a sors kegyelmébe —, amelyek elárulták saját polgáraikat, veszni hagyták őket. Veszni hagyták - a semmiért. Az életben maradt résztvevők írják: „Minket június ötödikén vittek el; ott ültünk a síneken és vártunk valami vonatra; egy férfi azt mondta: rossz vége lesz ennek; nem akartuk elhinni, azt mondtuk, hogy rosszindulatú". Egy asszony visszaemlékezése így szól: „Hőség van, nincs levegő, nincs víz; éhesek vagyunk, de nem is enni akarnánk, csak inni, inni; vágyakozva mondtam, hogy csak még egyszer szeretnék annyi vizet inni, amennyit kívánok". Egy harmadik azt meséli, hogy az édesapja mielőtt Auschwitzba érkeztek, azt mondta: innen élve nem kerülnek vissza Magyarországra, amire a felesége azt válaszolta, hogy „a mi Istenünk nem fogja ezt megengedni"; ezeknek a szülőknek a fia életben maradt, talán Önök ismerik is, itt él közöttünk, s visszaemlékezve azt mondja: „Szegény anyám úgy ment be a gázba, hogy a mi Istenünk meg fogja védeni! Vagy nem látott, vagy nem vett bennünket észre a mi Istenünk. Vagy azt mondta, nézzük, mire mégy te magad a saját felelősségeddel! Mi pedig erre mentünk ezzel a felelősséggel." Egyszerű dolgokról beszélnek ezek az emberek: a reményről, hogy ez nem fog megtörténni, az életet mentő vízről, az Istenbe vetett hitről. A gyász, amely bennünket összeköt, valamennyi magyar gyásza. Gyász, mert engedtük, hogy elmenjenek emberek, akik magyarként zsidók is voltak, cigányok is voltak, csak a jó ég tudja, hányfélék is voltak. A magyar kormányoknak egyszer és mindenkor, az örökkévalóságig terjedő kötelessége, hogy megértsék és megtanulják: nem lehet megbékélni a gyűlölettel; nem lehet megengedni, hogy a gyűlölet mozgassa a körülöttünk lévő világot. Nem engedhető meg, hogy származás, vallás, meggyőződés, kulturális 263