Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 4. kötet

Iratok - VII. Sumner Welles európai körútja; a nyugati hadjárat előkészítése; Dánia és Norvégia megszállása; Teleki Pál miniszterelnök római útja és levele Hitlerhez (1940. február 10—május 10.)

Olaszország helyzete és szerepe, mondotta Sargent úr, tényleg rendkívül nehéz. Amilyen helyes politika az óvatos bevárás és a csak akkor való beavatkozás, midőn már a mérleg megállapíthatólag az egyik, vagy másik oldalra kezd billenni, annyira nehéz ennek az időpontnak helyes megállapítása. Az ő nézete szerint ez az időpont ma még absolute nem következett be, nemcsak azért, mert a németek északi akciója korántsem járt azzal a sikerrel, melyre Hitler számított, de főleg azért nem, mert a háború végleges eldőlése Skandináviában alig várható, bármint alakuljon is ott a helyzet. A Foreign Office értesülései és felfogása szerint Hitler meg volt arról győződve, hogy északi akciója úgy a norvégek, mint a szövetségesek minden ellenakciója nélkül, villámgyors sikerrel fog járni és befejeződni. Midőn azután bekövetkezett az, hogy a szövetségesek azonnali ellenakciója folyamán a német flotta mintegy 40%-a megsemmisült, hogy a szövetségesek partraszállottak, miközben a norvégek ellenállottak és végül, hogy a szövetségeseknek sikerült egyesülni a norvég csapatokkal, mindez ùagy csalódást keltett Hitlerben, de óvatosságra intette Mussolinit is. Utóvégre Mussolini úr nem az olasz lapokból meríti híreit, hanem neki is megvannak a saját hiteles értesülései a tényleges helyzetről. Ez pedig északon olyan, hogy rna még logikusan minden olasz beavatkozás korai volna. Az sem következett be, mire a németek számítottak, t. i. hogy az angol középtengeri hajóhad nagyrésze északra lett volna onnét elvonva. Mindezen okok Mussolini urat további várásra késztették. Emellett nem szabad azt sem elfelejteni, tette hozzá Sargent úr, hogy az olasz nép alapjában véve minden háború ellen van, hogy a németeket ott épp oly kevéssé szeretik, mint bárhol másutt és hogy ha Mussolini úr magát a háborúra rá is szánná, ez Olaszországban sose lesz egy népszerű nemzeti harc, hanem csakis egy politikai akció kifejezése, mely a Dúcénak belpolitikailag sem lesz könnyű feladat. Sargent úr ezekután kifejtette előttem, hogy mindezek dacára meg van arról győződve, hogy Olaszországnak, hacsak nem akar a háború végén a vesztes, vagy vesztesek oldalára kerülni, előbb-utóbb mégis ki kell majd lépnie mai kétértelmű magatartásából. Olaszország bármily irányban való megmozdulása természetesen a szövetségesekre nézve is oly helyzetet fog teremteni, mely őket nem hagyhatja hidegen. Itt Sargent úr felhívta figyelmemet a Times-ben az olasz magatartásról megjelent közlemények tartalmára és hangjára és anélkül azonban, hogy a szövetségesek ezen esetre tervezett ellenakciójáról nyíltabban beszélt volna, abból és ahogyan ezt nekem mondotta, azt a benyomást nyertem, hogy a szövetségesek most már el vannak határozva arra, hogy minden olasz megmozdulásra ellenakcióval felelnek. Midőn erre, mintegy diplomáciai keresztkérdésként, azt kérdeztem Sir Orme-tól, hogy vájjon megmondották-e nyíltan Rómában, hogy minden olasz megmozdulás a szövetségesekkel való háborút jelent., Sargent úr azt felelte, hogy ezt nem tették, mert hiábavalónak, sőt veszedelmesnek tartanák egy ilyen ultimátumszerű közlés megtételét. Hiábavalónak azért, mert tapasztalataik szerint az ilyen közlések a diktátoroknál nem nyugodt figyelmeztetés, hanem üres fenyegetésként lesznek felfogva (mert hiszen az ő taktikájuk is sokszor ez), veszedelmesnek pedig azért, mert esetleg kihívásnak vehetnék, ami Angliának nem szándéka. Ezzel a válaszával 777