Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 4. kötet

Iratok - VII. Sumner Welles európai körútja; a nyugati hadjárat előkészítése; Dánia és Norvégia megszállása; Teleki Pál miniszterelnök római útja és levele Hitlerhez (1940. február 10—május 10.)

2. Ha azonban célunkat elértük és Magyarország újból helyreállott biztonságunk érdekében és azért, hogy meg is tarthassuk a visszaszerzettet, feltétlenül szükségesnek tartom, hogy déli szomszédunk valamelyikével szorosabb összefüggést hozzunk létre valamilyen foederáció formájában. Erre inkább Romániát tartom alkalmasnak, de ezt is csak akkor, ha Besszarábiát már visszaadta Oroszországnak, Dobrudzsát pedig Bulgáriának. Mielőtt most már nemzetközi szempontból vizsgálnók meg a szóbanforgó kérdést, röviden ki szeretnék térni arra a tervre is, amely biztonságunkat nem másokkal való összefogásban, hanem abban keresné, hogy csak annyi területet szerezzünk vissza, amennyi nein terhel meg túlságosan nemmagyar nemzetiségekkel. Ez a terv a régi Magyarországnak helyreállítását lehetőnek tartja ugyan, de úgy, hogy Horvátországon és a Burgenlandon kívül szomszédaink kezén maradna a nyugati tót terület, román vonatkozásban Fogaras, Hunyad, Krassószörény, Temes és Torontálmegyék, Jugoszláv relációban pedig a Bánság szerb része, a Bácskának a Duna és a Ferencz-csatorna közt fekvő része; minden egyébb pedig visszakerülne hozzánk. Kétségtelen, hogy ez a megoldás 70%-os magyar többséget eredményezne. De van egy nagy hátránya, illetve veszélye ennek a megoldásnak és ez abban áll, hogy három irredentát teremtene velünk szemben, különösen ha Erdélynek és a tótságnak hozzánk visszatérő részén nem koncedálnánk messzemenő autonómiákat. Tulajdonképen egyik szomszéddal sem egyeznénk ki ezen az úton véglegesen, sőt még a tótságot is esküdt ellenségünkké tennők, mert megosztanók, amit nehezebben tűrne el, mint azt, hogy egész területével térjen vissza Szent István koronája alá, megfelelő széleskörű autonómiával. Legkevésbbé érintené ez a megoldás a szerb érdekeket, amennyiben csak kevés szerb kerülne vissza magyar uralom alá. Ellenben egyáltalán nem oldaná meg a magyar—román viszályt; ez a megoldás is csak egy győztes háború esetén volna keresztülvihető és nem tenné az elmondottak folytán feleslegessé azt sem, hogy valamelyik szomszéddal abból a célból összefogjunk, hogy a visszaszerzett területeket megtarthassuk. Ha mostan nemzetközi szempontból és különösen a feltételezetten győztes nyugati hatalmak szempontjából nézem Középeurópa, illetve a Dunamedence kérdéseit, úgy itt a figyelmünket a következő körülményekre kell összpontosítanunk. Amikor Középeurópáról van szó, tulajdonkép a lengyel, cseh, tót, magyai, román és jugoszláv, illetve szerb és horvát népekre, tehát hat, vagy hét kisebb nemzetre gondolunk, ellenben nem tartozik ide sem a Baltikum, sem a délibb Balkán, amely területeknek külön problémái vannak. Ha keressük, hogy e hat, vagy hét nép egymásközti viszonyában hol vannak komoly és nehezen kiegyenlíthető ellentétek, hol állanak fenn olyan komoly revindikációs követelések, amelyeknek kiegyenlítése nehéz és mélyreható új rendezést involvál, de amely rendezés nélkül ezen kis népek nem foghatók össze valamely nemzetközi közösségbe, dacára annak, hogy az őket fenyegető német, valamint orosz túlhatalommal szemben érdekeik úgyszólván azonosak, úgy meg kell állapítani, hogy ilyen komoly ellentét tulaj donkép csak három van: 756