Diplomáciai Iratok Magyarország Külpolitikájához 1936-1945, 4. kötet

Iratok - VII. Sumner Welles európai körútja; a nyugati hadjárat előkészítése; Dánia és Norvégia megszállása; Teleki Pál miniszterelnök római útja és levele Hitlerhez (1940. február 10—május 10.)

lett, hogy Németország az egymás ellen így felszított gyűlöletből profitálván, rendre fog ezen kis államokra kezet tehetni úgy, ahogy most már Ausztria, Csehszlovákia és Lengyelország esetében ezt meg is tette. Ezen meglátáshói logikusan azt a két konzekvenciát vonják le az így gondolkozó államférfiak: először is, hogy Németországnak nem a mai egységét kell megbontani, ami veszélyes dolog lenne, hanem a Hitlerizmust kell kiirtani és helyébe demokratikusabb régimét ültetni; másodszor pedig hogy a Dunamedencében kell az ott élő népek közt egy méltányos kiegyezést létrehozni és e réven annak az útját szabaddá tenni, hogy közöttük oly összefogás jöjjön létre, amely Németország imperialista expanzióját megállítani alkalmas. Hogy az előbbit miképp kívánják biztosítani, azt nem tudom, előttem azonban világos, hogy ezt csak a német monarchia illetve a német császárság helyreállításával lehet elérni, mégpedig nem egy Hohenzollern restauráció útján, hanem valamely délnémet fejedelmi családnak elsősorban a Wittelsbachoknak a német császári trónra emelése révén. De ennél a kérdésnél nem kívánok időzni, miután ez olyan probléma, amely minket magyarokat kevésbbé érdekel mint a második, amely azután igazán a magyar lét és nemlét kérdését veti föl. A második probléma terén a nyugati országok közvéleménye, sőt vezető államférfiai is csak nagyon elmosódott és kevéssé precíz nézetekkel bírnak, és amint erre már rámutattam, azt remélik, hogy mélyreható területváltozások nélkül, néhány kisebb-nagyobb határmódosítással az általuk annyira óhajtott kiegyezés elérhető lenne és egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy az egész terület mélyreható politikai reorganizációja nélkül soha sem lehet majd célhoz jutni. Két oldalról lehet és kell ezt a szóbanforgó problémát megvilágítani nevezetesen magyar szempontból és azután nemzetközi szempontból is. Magyar szempontból vizsgálva a feltett problémát, lényegileg három fontos kérdésre kell választ keresnünk, nevezetesen arra, hogy régi területeink mind, vagy csak részben kerüljenek vissza az anyaországhoz, hogy milyen formában illesztessenek be a magyar államegységbe és hogy a visszacsatolás keresztülvitele érdekében valamint a visszakerült területek megtarthatása érdekében kell-e és ha igen, kivel kell átmenetileg kompromisszumot kötni, illetve kell-e és kivel kell végleges összefogást létesíteni? Ezekre a kérdésekre természetesen rendkívül eltérők lesznek a válaszok. Már annál a kérdésnél is, hogy minden terület maradéktalanul csatoltassék-e vissza, mégpedig autonómiákkal vagy csak nagyrészben, de autonómiák nélkül is, két táborra szakad a magyar közvélemény. Az egyik táborba azok tartoznak akik a mindent vissza álláspontból kiindulva, a régi Magyarországot nagyjában az akkori politikai és adminisztratív berendezésével képzelik újra helyrcállíthatónak, tót, rutén földdel, Erdéllyel, Bánáttal, Bácskával együtt stb. az egy Horvátországot kivéve. Ezek táborába sorolom azokat is, akik belátva azt, hogy az így létrejövő Magyarországon csak szűken lenne 50%-nál több magyar, különösen ha a zsidókat nem számítom hozzájuk, hajlandók lennének inkább bizonyos területi koncessziókat tenni a volt Magyarország területéből, mintsem a politikai egységéből engedjenek helyi autonómiák javáia. 752