Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Munka-Szórakozás - Dusnoki József: A fordított világ mentális sémája
256 Mentalitástörténet Dusnoki-Draskovich József szemlélve viszont komédia, farsangi játék.75 A bolond, balga fordított világon, annak komikus oldalam jót lehetett mulatni, de ugyanakkor tudták, hogy a bolondok hajója végső soron az örök halál, a pokol felé halad. A világ e kettős szemlélete visszavezet a hermeneutikához: a nevető, felszíni jelentésréteg mögött ezért is kell mélyebb, komoly értelmet keresni.76 Rabelais természetesen ezt a toposzt is kiforgatja. Janotus Fringiatus teológus ostoba szónoklatát hallgatva Gargantua társai olyan kacagásban törtek ki, hogy még Janotus mester is elnevette magát, és versenyt nevettek, míg agyvelejük erős rázkódása folytán könny szökött a szemükbe. így egyszerre szemléltették a Hérakleitoszként síró Démok- ritoszt és a Démokritoszként nevető Hérakleitoszt („Democrite Heraclitizant, et Heraclyte Democritizant”)-77 75 A két filozófus egymással ellentétes attitűdjének leírásai Seneca (De ira. II. X. 5.) és Iuvenalis (Szatírák IV. 10. 28-35 és 51-53) írásaira vezethetők vissza: Seneca, L. A. 1992. 88-89. Lukianosz is többször említi példájukat, vö. különösen: Filozófusok árverése (Lukianosz összes művei I. köt. 350-352.). A „síró filozófus” toposzáról vö. még: Kirk, G. S. - Raven, J. E. - Schofield, M. 1998. 274. Ficino olyan fontosnak találta a két filozófus példáját, hogy Careggiban lévő villájában meg is festette a témát: Démokritosz és Hérakleitosz a földgömb mellett álltak kétfelől a képen. (Maradtak fenn hasonló jellegű ábrázolások.) A két filozófus viselkedésére többféle magyarázatot adott: „Miért nevetett annyira Démokritosz, miért gyászolt Hérakleitosz? Az egyik, amint vélem, az emberek balgasága, a másik a nyomorúsága miatt. A balgaság ugyanis nevetségesnek tűnik, a nyomorúság viszont siratni valónak.” Másik helyen: mindkettő „a csőcselék, e szörnyűséges, őrült és nyomorúságos állat miatt”. Végül a legérdekesebb magyarázat: „mivel az erényeket színleg gyakoroljuk, de a bűnöket valóságosan, ezért, amennyire rajtunk áll, színleg leszünk boldogok és valójában boldogtalanok. Ezért nevetett Démokritosz és sírt Hérakleitosz, ebből akart kigyógyítani Szókratész, de csak Isten hozhat rá gyógyulást.” (Kristeller, P. O. 1972. 227.) Sebastian Franck az emberi történelemben lélek és test, Krisztus és Adám folyton ismétlődő harcát látva szomorúan jegyzi meg: „Annak, aki ezt a dolgot komolyan szemléli, nem lenne csoda, ha a szíve megszakadna a sírástól. Ha viszont csú- fondárosan nézzük, mint Démokritosz, a nevetéstől kell szétpukkadnunk. Ilyen szemfényvesztést űz a világ. Isten szemében mindnyájan nevetség, mesebeszéd és farsangi játék vagyunk.” (Koyré, A. 1971. 73.) Előtte már Erasmus is arról írt Lukianosz alapján, hogy az égiek számára mennyi mulatságra, szórakozásra adnak alkalmat az emberkék: „micsoda színház, a balgáknak milyen tarka forgataga” (Erasmus 1987. 131-133.). Montaigne kijelenti (I. 50.), hogy Démokritosz kedélyét szereti inkább, ám ennek az oka nem az, hogy a nevetés kellemesebb a sírásnál, hanem az, hogy még több megvetést és elítélést fejez ki, mint a másik (Montaigne, M. 1972. 439-440.). Morusról Erasmus állapítja meg, hogy Démokritoszt, a nevető bölcset követi (Erasmus 1987.47.), Rabelais-ról Hugues Salel verse és Du Bellay állít hasonlót (Rabelais, F. 1994. 211. és 1233.). 76 A humanisták látás- és ábrázolásmódjának számos egyéb - itt nem részletezhető - forrása volt még. így pl. a Biblia, különösen Pál apostol levelei (ami a világ szemében bolondság, az valójában bölcsesség, illetve a világ bölcsessége balgaság), a platonikus filozófia és egyes antik auktorok, mint Lukianosz és Horatius hatása (a „ridendo dicere verum” és az „utile dulci” esztétikai elve). A Balgaság című művében Erasmus hivatkozik is az utóbbi tanácsára: „Misce stultitiam consiliis brevem: / dulce est desipere in loco” (vagyis: a bölcsességbe keverj kis balgaságot: olykor édes abolondozás). Carm. IV. 12, 27-28.; Erasmus 1987. 168-188. 77 Gargantua 20. fej.: Rabelais, F. 1994. 53.
