Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Személyes történelem és csoportmentalitás - Sasfi Csaba: Négy dunántúli nemesifjú kiművelése a reformkorban
22 Mentalitástörténet Sasfi Csaba csolatai alapján határesetnek tekinthető a tipikus középbirtokos nemesség, a táblabíró „osztály” és az udvari szolgálatban álló hivatalnok (katona) nemesség között. A kiválasztásnál hangsúlyos szempont volt tehát az is, hogy a nemesség vagyoni „rétegzettsége” illetve csoportszerkezete is megjelenjen az iskolához való viszonyban. Fiáth a generációs szempont szerint nem illik pontosan a kiválasztottak közé, mert közel tíz évvel öregebb a másik háromnál, de lényegében mind a négyen a 20-as évek végével beálló gimnáziumi „dekonjunktúra”, azaz az addig folytonos létszámnövekedés leállásának időszakában kezdték meg gimnáziumi tanulmányaikat. Nemesség és iskola tanulmányok Mielőtt bemutatnánk a részleteket, fontosnak tűnik annak a historiográfiai képnek a felvillantása, amely a jómódú birtokos köznemesség 18. századi felemelkedését ábrázolja.8 E kép azt a folyamatot jeleníti meg, amely során a nemesség „vitézlő rendből” átalakul a reformkori „politikai osztállyá”, és ezzel párhuzamosan más strukturális dimenzióban, a tevékenységszerkezet felől nézve megindul a többé-kevésbé szakszerű hivatalnoki és értelmiségi réteggé, foglalkozási csoporttá válás irányában is. Ennek az átalakulási folyamatnak talán egyik legfőbb intézményi tényezője a „felsőbb”, azaz közép- és felsőfokú oktatás, az általa nyújtott „képzettség”, amely alkalmassá teszi a politikai hatalomra kerülő jómódú, nagy- és középbirtokos nemesség tagjait az értelmiségi és hivatalnoki funkciók eredményes ellátására. E képzettség összetevőinek jelentősége időszakonként változhatott - a 18. század első felében inkább az írásbeliségen és a fegyelemre való nevelésen lehetett a nagyobb hangsúly, később talán a retorikai és jogi műveltségen - de lényegét formális jellege, a tartalmi és szervezeti egységesség jelentette. A tartalmi egységességet hosszú időn át, egészen a reformkorig a latin nyelv és a sajátos politikai-jogi műveltség biztosította. A szervezeti egységességet pedig eleinte a jezsuiták által kialakított nevelési módszer, majd az ezt sokban megőrző és az egységes és központosított igazgatást és felügyeletet kiépítő királyi tanrendszer, az 1777-től 1848-ig érvényben levő jogszabálykönyv, a Ratio Educationis biztosította. A közoktatásnak ez a rendszere a laicizálódási folyamat megindulásával már nemcsak az egyház értelmiségi utánpótlásának feladatát látta el, hanem a diplomás világi szakértelmiség képzését szolgáló további funkcióval is bővült, és az állam, a felvilágosult abszolutista 8 Itt csak azokra a korábbi összefoglaló munkákra utalunk, amelyek az oktatás társadalomtörténeti szempontú megközelítésében ma is fontos kiinduló- és tájékozódási pontokat jelentenek: Marczali Henrik, Szekfü Gyula, Kornis Gyula és Szabó István. A későbbiek közül Benda Kálmán, Kosáry Domokos, R. Várkonyi Ágnes, Vörös Károly, Wellmann Imre illetve Szíjártó M. István írásait emeljük ki.
