Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Mi és mások - Zachar József: Ökumené egy haditáborban - Sandhofen, 1794
210 Mentalitástörténet Zachar József valamennyi szentháromságtagadó megnevezésére szolgált, és messze nem a korai egyházi vitára kívánt visszautalni, hogy Krisztus az Isten-Atyával egy lé- nyegű-e, vagy csak hasonlatos hozzá. A szerző számára e kifejezés lehetőséget nyújtott a magyar unitáriusok és egyéb antitrinitáriusok, a balkáni bogumil- izmus, a dél-európai doketizmus, a nyugat-európai katarizmus és az északeurópai szocinizmus követőinek - akik a szabadcsapatban bizonyára ugyancsak vállaltak szolgálatot - együttes megnevezésére. Még érdekesebb a magyar olvasó számára, különösen ma, a meghökkentő menonisták (valójában helyesen: mennoniták) említése a címben. Simon Menno (1496-1561) követői, akik laikus papok vezetésével felnőtt korban megkereszteltekből álló, keresztény életközösséget alkottak, a 18. század végén még jelentős szabadegyházat jelentettek a német nyelvterületeken, így a Rajna-mentén is. Hasonlóképpen figyelemreméltó, hogy a címben törökök és nem mohamedánok megnevezés szerepel. Ezúttal az eddigiek ellentétéről van szó. Ugyanis a szabadcsapathoz még a toborzás helyszínén csatlakozó törökök között bizonyára nem csak Mohamed követői voltak, hanem a különösen a Balkánon még jelentős számban fennmaradt manicheus-nesztoriánus és más közösségek tagjai is. Végül a zsidók említése azért különösen jelentős, mert izraeliták, akár ortodoxok, akár neológok, jelenlétére utal. Vagyis annak ellenére, hogy a császári-királyi hadseregbe II. József 1782-es toleranciapátenséig szabad toborzás esetén sem volt felvehető zsidó, és tegyük hozzá: cigány sem, az uralkodó halála után pedig még egy ideig visszatért a korábbi tiltó állapot, a Wurmser-szabadcsapat esetében ettől a diszkriminációtól eltekintettek. A fenti fejtegetésekből nyilvánvaló, hogy Szentes József császári-királyi főhadnagy az ökuméne fogalmának legtágabb értelmezésével, a neki alárendelt valamennyi katonának, kövesse az bármelyik keleti vagy nyugati egyistenhívő vallásfelekezetet, és legyen az kora társadalmában akár elismert, akár megtűrt, vagy akár titokban működni kényszerülő, lelki támaszt kívánt nyújtani a közösen a szülőföldtől messze és idegen érdekekért vívott háborúban. Tette azt akkor, amikor tudatában volt, hogy fegyvertársai hozzá hasonlóan önként vállalkoztak erre, mégpedig megélhetési lehetőségként, hiszen a katonáskodás még általában életre szóló vagy legalábbis hosszú távra vállalt mesterség volt. Ez a cselekedete máig hatóan példamutató, hiszen az ökuméne gondolata a harmadik évezred küszöbén is még csak annyiban nyert teret, hogy a magukat Krisztust követőknek nevező vallásfelekezetbeliek egymáshoz közeledése van napirenden. Ám a különböző keresztény/keresztyén egyházi vezetők is még mindig csupán elsődlegesen a liturgikus valláskülönbségek áthidalására és a közös hitelméleti tételek kiemelésére törekszenek, és még korántsem általánosan. A két évszázaddal korábban élt szerző viszont ehhez képest már akkor, bár bizonyára kivételes megnyilatkozással, lényegesen messzebb jutott el az egyetlen, bármilyen néven is nevezett Istenben hívő katonák táborbéli egy befogásával.
