Régi témák, mai kérdések a mentalitástörténetben - Rendi társadalom, polgári társadalom 11. (Esztergom, 2000)
Személyes történelem és csoportmentalitás - Sasfi Csaba: Négy dunántúli nemesifjú kiművelése a reformkorban
16 Mentalitástörténet Sasfi Csaba strukturálhatunk, meghatározva így olyan társadalmi helyzeteket, strukturális pozíciókat, tipikus életpályákat, amelyekhez az iskolázottságnak ez a növekedése köthető. így fontos általános összefüggések derülhetnek ki számunkra, amelyek nagy vonalakkal tagolják azt a társadalmi teret, amelyben az egyéni cselekvések megtörténtek, de önmagukban nem adnak arra magyarázatot, hogy az egyes cselekvések mögötti szándékokat milyen tényezők, illetve ezeknek milyen együttállása váltottak ki. Ha meg akarjuk érteni a felsőbb iskolázottság iránti igények és törekvések terjedésének folyamatát, abból az alapfeltételezésből kell kiindulnunk, hogy az egyes gyerekek felsőbb iskolába küldéséről hozott döntések hátterében egyénenként igen különböző motívumok állhatták. Ezen motívumok összességükben az említett létszámnövekedést eredményezték, ami így azonban mégsem vezethető vissza egy vagy néhány „objektív” tényezőre. A korabeli és a történeti irodalom alapján is éppenséggel azoknak a tudati tényezőknek a sokféleségét feltételezzük, amelyek az egyéneket egyre növekvő számban arra az elhatározásra késztették, hogy fiaikat gimnáziumba, és a „tudományos” iskolázottság - mint feltétel, előírt előképzettség - birtokában felsőfokú tanintézetekbe küldjék. Meg kell jegyezni, hogy noha az ezekben az intézményekben tanuló diákok az iskolakorú népesség egészének igen kis részét jelentették időszakunkban, ez nem csökkenti a kérdés jelentőségét, hiszen egy viszonylag ritka magatartás egyre gyakoribbá válásának mechanizmusait szeretnénk megérteni. A felsőbb oktatásba lépést elhatározó tudati tényezőket több minden befolyásolhatta. Vizsgálhatjuk egyfelől azt a normatív szabályrendszert, amely általános szinten határozta meg az iskolai tanulmányok, az oktatási rendszerben való részvétel lehetőségeit, valamint azokat a törvényeket-rendeleteket, amelyek az iskolázottságot igénylő, felhasználó intézményekre vonatkoztak, és az egyes feladatkörök betöltéséhez bizonyos iskolai végzettséget írtak elő. Ezek a normatív szövegek közvetlenül aligha lehettek orientációs pontok az egyéni cselekvők számára, sokkal inkább feltételezhetjük azt, hogy az általuk többé-kevésbé eredményesen szabályozott intézményi gyakorlaton keresztül fejtették ki hatásukat. A befolyásoló tényezők között egy szélesebb körben ható mechanizmus jelenlétét is feltételezhetjük, a „koreszmét”. Ezen a felvilágosodás eszmeköréből a tanultság értékének „leszivárgásáf’ érthetjük, amelyet csak táplálhattak II. József rövid uralkodásának a tanügy terén markánsan megnyilvánuló intézkedései,1 majd a francia forradalom hatása a rendi társadalom-eszményre. Ezek a hatások, nyilván a társadalom felől való gondolkodás határainak, az elgondolha- tónak kitágulását eredményezhették az iskoláztatás vonatkozásában is, sőt talán leginkább ebben. Ugyanis az iskolázottság révén való társadalmi emelkedés - bár szűk körű - gyakorlata meglehetősen régi: a katolikus egyházon belüli papi 1 1 Erről részletesebben: Sasfi Cs. 1998.
