Évkönyv 1995 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 3. (Esztergom, 1995)
Varga László: Iskoláztatás a zsidóság körében a századfordulón
ta a Magyar Zsidó Szemle hasábjain a neves statisztikust, mondván, a magyarországi zsidóság is rendelkezik ilyen "alacsonyabb néposztályokkal". Nyilván mindkét állítás igaz, vagy részben igaz, mint ahogy feltehetően az is, hogy a zsidó napszámosok, cselédek, földművesek, stb. írni-olvasni tudása meghaladta a hasonló foglalkozású más felekezetekét, ennek kimutatása, a publikált népszámlálások alapján azonban lehetetlen, de bízvást feltételezhető. Kettőjük vitájában mégis Keleti érvelését érezzük meggyőzőbbnek. A dualizmuskori népszámlálások megkülönböztették az írni-olvasni tudást és a csak olvasni tudást. Mi az utóbbiakat automatikusan az analfabéták közé soroltuk. Bármennyire jogosnak is érezzük, hogy ezt a két pólusú megközelítést, mindenképpen meg kell említenünk, hogy a csak olvasni tudók figyelembevétele jelentősen csökkenti az itteni és a későbbiek során részletezett különbségeket Sőt ezen túl azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a valódi analfabetizmust alapul véve az evangélikusok határozottan megelőzik a zsidókat és a kálvinistákhoz képest is szinte minimálisra csökken a különbség. Ennek oka a nemek szerinti nagy különbség a zsidóság körében, amíg ugyanis 1880-ban az összlakosságnál, vagyis nem a 6 éven felüli népességnél, a zsidó nők 36 % volt analfabéta, addig a lutheránusoknak mindössze 20 %-a, és a kálvinistáknál is csak 34 %-a. Gondolatmenetünket következetesen folytatva, ebből az következik, hogy bár a zsidóság valóban a legpolgárosodottabb felekezet a dualizmus korában, de ugyanakkor maga is számos középkori vonást őrzött meg. S ez mindenekelőtt a nő hátrányos megkülönböztetésében nyüvánult meg. Amikor az írni-olvasni tudást megkülönböztetjük a csak olvasni tudástól, akkor a társadalmi "hasznosságból" indulunk ki és nem osztjuk Pálóczy meglehetősen elfogult érvelését, amely szerint "a zsidó ha egyszer már elsajátította az olvasást, már csak művelődési vágyának és vele született szorgalmánál fogva is nem áll meg a félműveltségnél, hanem megtanulja rendszerint az írás mesterségét is..." Kiindulási pontunk tehát az volt, hogy az írni-olvasni tudás a századfordulón pontosan mutatja a polgárosodottságot. Megfordítva ez azt jelenti, hogy az írni-olvasni tudás eltérésének magyarázata az eltérő polgárosodottságban rejlik. Az itt ismertetett determinánsokon túlmenően felmerül természetesen az eltérő hagyományok szerepének kérdése is. Közhelynek számít a zsidóságot "az írás népének" nevezni, tény azonban, hogy a katolicizmushoz képest mind a zsidóknál, mind a protestáns vallásúaknál a Biblia aktív, vagyis olvasott ismerete hozzátartozott a vallás gyakorlásához. Ez a tény tehát a hagyományok mellett szól, hiszen az írni-olvasni tudás szempontjából éppen a zsidók, a reformátusok és az evangélikusok térnek el leginkább felfelé az átlagtól. A hagyományoknak ezt a meghatározó szerepét vagy legalábbis abszolút érvényességét, azonban több tényező megkérdőjelezi. Egyrészt az a tény, hogy a három felekezet egybeesik a két uralkodó, vagyis leginkább polgárosodó nemzettel, nemzetiséggel. A zsidók leginkább magyarok és németek, a reformátusok szinte kizárólag magyarok, az evangélikusok pedig zömükben német nemzetiségűek közül kerülnek ki. Másrészt Karády Viktor is utal arra, nem tagadva a hagyományok szerepét, hogy az írni-olvasni tudás általánossá válása a zsidók
