Évkönyv ’92 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 1. (Esztergom, 1992)
Csombor Kizsebel: Lengyel katonai menekültek Esztergomban a II. világháború idején
A városnál 1942-től dolgozó lengyel munkáscsoport ruháinak, cipőinek biztosítása ugyanolyan komoly problémát jelentett, mint ahogy ezt a tábor esetében is láttuk. 1942. május 2-i levelében Szabó Antal főkertész a nála dolgozó lengyelek cipőinek javítását, illetve új cipők kiutalását kérte. (109-) A polgármester intézkedésére a kérést teljesítette a város oly módon, hogy az ellenértéket levonta a munkások béréből. Marszalek József 1942. augusztus l-jén kelt levelében a mérnöki hivatalnál alkalmazott és az ő parancsnoksága alá tartozó csoport emberei számára kért 21 pár bakancsot, amit a város szintén teljesített. 110) Azonban a cipők, ruhák biztosítása egyre nehezebb feladatot jelentett. Ezért a polgármester egy szabót és egy cipészt kért a HM. 21. osztályától, így 1943 elején a zsidó iskolában egy szabó- és egy cipészműhelyt rendeztek be.Ez sem jelentette azonban a kérdés végleges megoldását Erre utal a polgármesternek 1943. II. 22-én kelt levele, melyben a honvédségtől leselejtezett ruha- és cipőanyagot kért, ugyanis a városnál dolgozó lengyel internáltak ruházata teljesen lerongyolódott. A csoport iparosai ezeket kijavítanák, és a munkánál használhatók lennének. (112 "" A HM. 21. osztálya a pilisvörösvári táborparancsnoksághoz utalta az ügyet, ami csak készpénzért volt hajlandó nadrágokat, fehérneműt és bakancsot adni. 1944-re a nehézségek tovább fokozódtak, és a katonáknak jórészt maguknak kellett ilyen irányú szükségleteiket a városi boltokból kielégíteni. A „lengyel polgármestert", ár. Etter Jenőt Magyarország német megszállása után, 1944 júliusában áthelyezték Máramarosszigetre. Mivel ezt nem fogadta el, kényszernyugdíjazták. Dr. Sudár József követte a polgármesteri székben. Ezek a változások nem vagy alig, viszont az egyre nehezebbé váló életkörülmények, a drágaság annál inkább hatottak az esztergomi lengyelek helyzetére. Erre utal, hogy éppen fehérnemű és ruha pótlására, javítására kértek gyorssegélyt a polgármestertől pl. Morvay és Sulinski, 1944. szeptember 2-án kelt beadványukban. Perédy számvevőségi tanácsos javaslatára 100-100 pengőt kaptak. (113) Az esztergomtábori tábor önálló közétkeztetést folytatott, konyháján lengyel szakácsok főztek. A magán munkaadók a rendelet értelmében kötelesek voltak lengyel munkásaik étkezését biztosítani. Esztergomban közmunkán alkalmazott lengyel internáltak 20 fillér térítési díj ellenében, a hadtestparancsnokság engedélyével a városban elhelyezett II. honvéd utász zászlóaljnál és a páncélos alakulatnál közétkeztetésben részesüllek. ( 14) 1943 januárjában átkerültek a Honvéd vonatosztag gazdasági hivatalához. Előfordult, hogy az étkezés mennyiségét maga a munkáltató nem tartotta kielégítőnek, ezért kiegészítést kért, mint pl. 1942. IV. 11-én kelt jelentésében a város közjóléti előadója, aki az ONCS A-házak vízvezetéki csőhálózatának lefektetését végző lengyelek számára igényelt fejenként 1 kg, összesen 20 kg füstölt szalonnát, amit meg is kapott. (1IS} A városnál szakmunkát végző alkalmazottak a Kolos közkórházban étkeztek. 1943. május 27-én a városba látogató Angelo Rótta pápai nuncius 400 pengőt adományozott az itt lakó lengyelek számára. Ezt az összeget Morvay főhadnagy az ipariskolában, a gyárakba és a hadiüzemekbe kiadott lengyel katonai internáltak részére felállított konyha költségeire fordította. (116) Ennek szükségességét azzal indokolta, hogy a katonák fizetése 6-7 pengő, és mivel egész nap dolgoznak, csak vendéglőben étkezhetnek, ahol a koszt drága. A lengyelek szállásának fűtéséről a városnak kellett gondoskodnia. Az 1943. április 6-án kelt polgármesteri végzés szerint a lengyel katonák fűtőanyag-szükségletét naponként és fejenként 84 dkg. szénben állapította meg. (U7) Esztergomtáborban felállított lengyel katonai internáló táborban kezdetben az egészségügyi állapotok riasztóak voltak a katonák tetvesedése, rühesség, a fehérneműcsere és a fürdők hiánya miatt. Ugyanis először a katonák a 4 km-re lévő dorogi bányafürdőbe jártak havonta egyszer fürödni. A végleges megoldást az jelentette, hogy a lengyel katonai szakemberek a tábori tusolót és a régi fertőtlenítő berendezést megjavították 1939 decemberében.
