Évkönyv 2010 - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 19. (Esztergom, 2010)
Vármegye- és egyháztörténet - Csombor Erzsébet: A megyei közigazgatás változásai Trianon után Komárom-Esztergom vármegyében
CSOMBOR ERZSÉBET A vármegye magyar fennhatóság alatt maradt részén újjászervezték a köz- igazgatást oly módon, hogy Komárom jobb parti részén az elűzött alispán vezetésével alispáni kirendeltséget szerveztek, amelynek a tisztviselői kara legnagyobb részben a megszállt területekről átjött régi tisztviselőkből verbuválódott. A méntelep kaszárnya épületének földszinti helyiségében kaptak ideiglenes elhelyezést. Komárom város megmaradt része, mint önálló törvényhatóság folytatta működését. Esztergom vármegye is elvesztette egész „Dunán inneni” területeit, azaz a párkányi járást. Megmaradt az esztergomi járás és Esztergom rendezett tanácsú város, valamint 48 községből 23 község, 1077 km2-nyi területből 532 km2 és 87 651 - bői 39 675 fő. Miután a vármegye központja teljes egészében magyar területen maradt, székházában zavartalanul tovább működhetett az önkormányzat. A háború, a forradalmak és végül Trianon megrázkódtatásai a gazdasági életben és az államháztartásban egyaránt súlyos válságot eredményeztek. A csonka vármegyék, a terület és székház nélkül maradt törvényhatósági jogú városok problémája arra figyelmeztetett, hogy a közigazgatás újjászervezése is megoldásra vár. A központi kormányzat a jogfolytonosságra helyezte a hangsúlyt, és a 19. század utolsó harmadában kiépült helyi közigazgatási rendszert átvéve, továbbra is az államigazgatás kihelyezett szakigazgatási szervein (adóhatóság, tanfelügyelőség stb.), valamint a helyi önkormányzatokon és tisztviselőiken (törvényhatóságok, községek) keresztül gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Ugyanakkor az elmélyült finanszírozási gondok, a gazdasági nehézségek és a területrendezés miatt a közigazgatás reformjának megvalósítására is komoly törekvés mutatkozott.2 Az államigazgatási szakemberek az autonómiák nehézkességét és szakszerűtlenségét kifogásolták. Az egyik felfogás szerint a gazdaságilag is tönkretett, tönkrement országban a takarékosságnak fontos, sőt elsődleges szempontnak kell lennie az államháztartás és az igazgatás rendbetétele megszervezésénél, ezért a csonka vármegyéket egyesíteni kell, a szomszéd vármegyékhez csatolandók, mert fenntartásuk súlyos terhet ró az államháztartásra és az adózó közönségre. A másik felfogás - és ezt képviselte az összes vármegye - a régi szervezet fenntartása mellett szállt síkra. Azzal érveltek, hogy anyagi áldozatok árán ugyan, de az ország területi integritásához fűződő érdekek miatt, minden másnál előbbre való a régi vármegyék megtartása. Sok halogatás és előkészítés után végül 1923. szeptember 17-én életbe lépett a XXXV. törvénycikk, ami a létszámleépítés mellett rendelkezett a csonka vármegyék összevonásáról is. A törvény lényegében a régi szervezetet konzerválta új megyehatárok között. A vármegyék ellenállását azzal szerelték le a kormányzati tényezők, hogy az egyesítés a vármegyék külön törvényhatósági jellegét nem szünteti 2 Benisch Artúr kidolgozta a földrajzi és közlekedési viszonyokat egyaránt figyelembevevő új megyei beosztás tervezetét, amiből végül semmi sem lett. Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976, 368. o. 154
