Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltáros Szakmai Nap előadásai - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 14. (Esztergom, 2005)
Tartalomjegyzék/Obsah - Csics Gyula: Bányaszerencsétlenségek a tatai szénmedencében
ugyanebben az üzemben következett be az addigi legnagyobb - 60 köbméteres tatabányai vízbetörés. Ennek következtében a bányaüzemet fel kellett adni. A tatai szénmedence legfőbb veszélyforrása a vízveszély mellett a gáz- és robbanásveszély. A széntelepek keletkezésekor jelentős mennyiségű metán, vagy más néven mocsárgáz képződik, amely az évmilliók során nem biztos, hogy eltávozik, hanem üregekbe zárva - meglehetősen nagy nyomás alatt - bennmarad a széntelepekben. Ha a bányaműveletek során kiszabadul, mint éghető és lélegzésre alkalmatlan gáz, már önmagában is nagy veszélyt jelent. Ha azonban a levegővel 5-14% közötti elegyet alkot, pusztító erejű sújtóléggé válik és egy parányi szikra elég ahhoz, hogy iszonyatos erejű robbanás keletkezzen. A tatai medence szénbányái kisebb-nagyobb mértékben sújtólégveszélyesnek minősültek, és ennek megfelelően szigorú előírások szabályozták a védekezés módjait. A sújtólégveszély jelei már az első években mutatkoztak. A már szénbe ért I. sz. lejtősaknában 1897 februárjában elkészültek az aknarakodó kifalazásával és gyors ütemben folyt a főszállító és főlégvágatok hajtása. A metángáz jelenlétét már a vágathajtások kezdeti szakaszában is észlelték, de nem tulajdonítottak neki nagyobb jelentőséget, mert az igen jó hatásfokú szellőztetés annyira felhígította, hogy nem kerülhetett robbanóképes állapotba. 1897 márciusában egy hétfői napon munkakezdés előtt a vájvégen felgyülemlett metán megközelítette a veszélyes arányt és a metán kiégetése egy kisebb mértékű robbanással - vagy inkább lobbanással párosult. A gyújtást végző Scheidhauer főaknász arcán és kezén meglehetősen súlyos égési sebeket szenvedett. Ez minden bizonnyal azért következett be, mert a felfele haladó vágatszakaszokban a levegőnél könnyebb metán összegyűlt. Az így felgyülemlett metánt régi bányász szokás szerint a felügyeletet ellátó személyzet nyílt lángú lámpával meggyújtotta és így a fölösleges metánt elégette. Addig, amíg a metán kiválása csak kisebb mértékű ez - a különben nem veszélytelen eljárás nem okoz gondot, de ez az eset figyelmeztető jelzés volt arra, hogy Tatabányán is komolyan számolni kell a sújtólégveszéllyel. Emiatt Ranzinger Vince, az akkori bányaigazgató, a morvaországi Ostravába utazott, hogy tanulmányozza az ottani sújtólégveszélyes bányákban alkalmazott védekezési eljárásokat. Elsőként az eddig nyílt lángú bányalámpák helyett a zárt lángú, ún. Wolff-féle biztonsági lámpákat vezette be, amelyeket egyébként 1924-ig, az elektromos lámpák bevezetéséig használtak. A sújtólég észlelése után sajnos az első, több áldozattal járó sújtólégrobbanás is hamarosan bekövetkezett. 1899. április 8-án a II. sz. aknában egy légvágat kihajtása közben történt a baleset. A robbanás következtében hat ember vesztette életét, négyen a rájuk zúduló kőzettömeg alatt haltak meg, ketten pedig a robbanás után keletkezett gázokban fulladtak meg. A baleset után betiltották az addig használatos dinamittal való robbantást és helyette sújtólégbiztos robbanóanyag és villamosgyutacs használatát írták elő. Szabályozták a robbantás rendjét, növelték a bánya levegőellátását. A külszínen egy fűthető robbanóanyag-raktárt építettek, mert a
