Levéltár és helytörténet. A Komáromi Levéltáros Szakmai Nap előadásai - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 14. (Esztergom, 2005)

Tartalomjegyzék/Obsah - Lakos János: A levéltári értékelés időszerű kérdései

lemzőjét tekinti információs értéknek (informational value), ami szerinte a legfontosabb a tudományos kutatók számára. Amerikában az 1980-as évtizedben kibontakozott vita Schellenberg értékkategóriái alkalmazhatósága körül forgott. Pro és kontra hangzottak el érvek az értékelési elméletekről, a formai és tartalmi kritériumok hasznosságáról, illetve haszontalanságáról. Volt olyan szerző is (John W. Roberts), aki mindenfajta előzetes értékkategorizálást elutasított, és azt hangsúlyozta, hogy a levéltári érték csak az iratok egyedi vizsgálata alapján állapítható meg. Hasonló gondolatot fogalmazott meg itthon Varga János 1985-ben tartott előadásában, amely a Levéltári Szemle 1985/1. számában jelent meg. Érdemes megemlíteni az 1990-es években Németországban Angelica MenneHaritz új Schellenberg-fordításának megjelenése nyomán kialakult heves értékelésvitát is. Menne-Haritz az amerikai klasszikus értékeléstanának modern és alkalmazható voltát hangsúlyozta, és nem sokára ennek alapján kidolgozta a maga külön, Schellenberg nézeteit továbbfejlesztő értékelés-elméletét is. Két kérdésben csúcsosodott ki a német kollégák ellentéte. Az első: az értékelést az iratanyag tartalmi vagy pedig formai, funkcionális vonatkozásai határozzák-e meg? Közös álláspont végül nem alakult ki, bár többen megpróbálkoztak a konszenzusteremtéssel. Ezek a szakemberek (pl. Bodo Uhl) főleg azt hangsúlyozták, hogy a levéltári értékelés kiindulópontja mindenképpen az iratokat létrehozó szerv feladatköre, funkciója és kompetenciája, de a tartalmi szempontok sem hagyhatók figyelmen kívül. A másik kérdés így foglalható össze: a levéltári anyag kiválogatásának mi a célja? A különböző szervek feladatainak és tevékenységének dokumentálása az információs értékek figyelembevételével, vagy pedig a társadalom életének totális visszatükrözése az iratok tartalma által? E téren sem jutottak dűlőre a német kollégák, bár a többség véleménye szerint a szervek feladatintézésének visszatükrözését célzó értékelés alkalmas arra, hogy olyan levéltári anyag is fennmaradjon, amelynek a másodlagos értéke időbeli távlat hiányában félreismerhető lenne, emiatt azonban nem negligálhatok a tartalmi szempontok. A végső konklúzió lényege: az értékelés feladata tulajdonképpen az, hogy a selejtezés után megmaradó levéltári anyag később lehetőleg sokféle szempontból legyen kutatható. (Nem mulaszthatom el annak említését, hogy az 1980-as években a volt NDK-ban kidolgozott úgynevezett Dokumentatitonsprofil-ok alkalmazásával a fontos társadalmi események, történések dokumentálásához mérték a levéltári anyag kiválasztását.) Két további kérdésben teljes mértékben egyetértettek a német kollégák. Eszerint: az ismert és várható kutatói érdeklődés nem befolyásolhatja az értékelési döntéseket, viszont a költségszempont (ti. hogy bizonytalan értékű iratok tömeges megőrzésére korlátlan mértékben nem fordítható az adófizetők pénze) igenis kihat a döntésekre. A végeláthatatlan elméleti vitákat megunva, a német levéltárak végül a gyakorlat mezejére léptek. A már említett holland PIVOT-programtól ösztönözve az