Sobieski emlékkönyv. Sobieski III. János lengyel király halálának 300. évfordulója alkalmából rendezett konferencia anyaga - Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára Évkönyvei 5. (Esztergom, 1999)

Broucek, Peter: Lengyel katonai segítségnyújtás Magyarország részére a XVII. században

visszaadásához, bár János Zsigmond nem sokkal ezután meghalt. Ugyanebben az évben, 1572-ben hatékonyan beavatkoztak a lengyel királyválasztásba, mikor is Zsigmond király halálával a Jagelló uralkodócsalád férfiágon is kihalt. Megkapták azt az elégtételt, hogy Anjou Henriket, IX. Károly francia király testvérét, a szultán szövetségesét választották királlyá II. Miksa osztrák császári jelölttel szemben. Amikor a megkoronázott Henrik 1573ban titokban visszatért Franciaországba, a szultán követe közrejátszott abban, hogy ismét az oszmánok pártfogó ltja, Erdély új fejedelme, Báthory István legyen a lengyel király. Azonban neki is alá kellett írnia, csakúgy mint korábban az Anjou uralkodónak az úgynevezett Pacta conventa-t, vagy Diplom Henricianum-ot, ami a az oszmánok nagy megelégedettségére a nemességet a birodalmi gyűlésben új politikai jogokkal ruházta fel. Következésképpen a lengyelek megtarthatták szigorú semlegességüket az Oszmán birodalommal szemben, legalábbis a Wasa-házból származó III. Zsigmond király trónra lépéséig. Még ennek a katolicizmusáról híres királynak az uralkodása idején is megőrizte Lengyelország hivatalos semlegességét, kivéve az első oszmánok ellen vezetett háborút 1619 és 1620 között. Ez okos reálpolitika volt, hiszen Lengyelországnak Litvániával nemcsak a Lublini Egyezséggel megpecsételt kapcsolatát kellett elmélyítenie, hanem véghez kellett vinnie az úgynevezett Bresti Egyházuniót (1597, a katolikus és a görög egyesült egyház között) is. Lengyelország abban a szerencsés helyzetben volt, hogy közte és az oszmán birodalom között éltek a Dnyeper vidéki kozákok, akik részben védelmet nyújtottak a tatár betörések ellen. Az ország a tatár kán felségterületével is határos volt, akinek Lengyelország a szultán parancsára időszakosan adót fizetett, csakúgy mint a Habsburgok a portának az 1547-es, 1562-es és 1568-as békekötések értelmében. Végül Lengyelország Moldáviával, az állandóan forrongó, török vazallus állammal is határos volt. A szultánnal való kapcsolat kisebb és nagyobb kölcsönös háborúzások és fosztogatások, várelfoglalások sorozatából állt, melyeket időnként a költséges, Isztambulba vagy Bécsbe küldött követségek szakítottak meg. 1593-ban újabb nagy török háború tört ki, melyet később Rudolf király és császár után a „nagy rudolfi török-háborúként" emlegettek. A háború a horvátországi katonai határnál kezdődött, s a népes csapatok ismét a Duna mentén vonultak végig. A harcok 1606-ig tartottak. A Bécs előtti utolsó Habsburg kézen lévő erődítmény, Győr elesett, majd visszafoglalták. A császári csapatok 1595-ben visszafoglalták Esztergomot, de 1605-ben ismét fel kellett adniuk, amikor kitört a hajdú-felkelés a kancellár, majd erdélyi fejedelem Bocskay István vezetésével. VIII. Kelemen pápa ezekben az években mindent megtett annak érdekében, hogy a császár testvérének, Mátyás főhercegnek nemzetközi haderővel segítséget nyújtson. Diplomáciai fáradozásaival néhány államban jelentős sikereket ért el, de nem Lengyelországban, ahol az akkori kancellár Jan Zamoyski jelentős befolyással bírt. Lengyelország háborúba való belépése fejében a moldvai hercegség és Havasalföld feletti uralmat, valamint felvidéki határerődöket, mindenek előtt Munkácsot kérte. 1606-ban tehát a Habsburgok tartós defenzív stratégiájának köszönhetően békét kötöttek. A határok sértetlenek maradtak, de a szultánnak el kellett ismernie egy második „római" császárt Európában, akitől többé nem követelhetett adót. A zsitvatoroki béke az elkövetkezendő 60 évre elhárította az újabb háború lehetőségét. De még ezen háború előtt illetve közvetlenül utána az 1602., az 1605., az. 1606. és 1608. évben a Habsburgok egyes tartományainak rendjei szövetséget kötöttek, abból a cél-